A kínai harcművészetek fejlődése nem csupán kolostorok, legendás mesterek és családi stílusok története, hanem szorosan összefonódik Kína társadalmi és politikai megrázkódtatásaival. A különböző felkelések (暴乱 – bàoluàn) és titkos társaságok (会党 – huìdǎng) mozgalmai – a késő császárkorban különösen – nemcsak történelmi események voltak, hanem olyan erőterek, amelyek konkrétan alakították a harci technikák jellegét, szervezeti formáit és eszmei hátterét is. A felkelések világában a harcművészet nem pusztán technikai tudás volt, hanem identitás és legitimáció is. A titkos társaságok – például a Fehér Lótusz Társaság (白莲教 – Báiliánjiào) vagy a Ég és Föld Társasága (天地会 – Tiāndìhuì) – rituális keretbe ágyazták a harci gyakorlatot, mitikus eredettörténetekkel és beavatási szertartásokkal erősítve a közösségi összetartozást. A harcművészet így egyszerre vált túlélési eszközzé és szimbolikus nyelvvé, amely kifejezte az ellenállást a fennálló renddel szemben.

Ezzel párhuzamosan a békésebb, de nem kevésbé veszélyes gazdasági környezetben működtek a kísérőirodák, a biaoju (镖局 – biāojú). Ezek a fegyveres szállítmánykísérő vállalkozások a késő császárkor kereskedelmi hálózatának nélkülözhetetlen intézményei voltak. Olyan központokban, mint Pingyao (平遥 – Píngyáo), egész iparág épült a fegyveres kíséretre, amely professzionális harcosokat, standardizált technikákat és reputációalapú működést igényelt. A biaoju-mesterek gyakran saját stílusukat vitték magukkal, vagy éppen az út során szerzett tapasztalatok alapján formálták át azt, így a harcművészetek terjedésének és egységesülésének fontos csatornáivá váltak.

kép valószínűleg Pekingben a Huiyou iroda (会友镖局, Huiyou Biaoju) belső udvari gyakorlás egy pillanatát ábrázolja
a kép valamikor 1890–1910 között készülhetett

A felkelések és a kísérőirodák világa tehát két különböző, mégis összekapcsolódó pólust jelentett: az egyik az államhatalommal szembeni közös fellépés (és erőszak), a másik a gazdasági biztonságot szolgáló professzionális fegyveres szolgáltatás. Mindkettő hozzájárult ahhoz, hogy a kínai harcművészetek ne pusztán technikai rendszerek legyenek, hanem a társadalmi mobilitás, az önszerveződés és a regionális identitás meghatározó formái.

Ismereteimet a több mint 30 éve folytonos harcművészeti gyakorlás és oktatás, tanítványaim érdeklődő kérdései, kínai utazásaim során meglátogatott ikonikus helyszínek, a gyakorlott stílusom évtizeden átívelő kutatása és régre nyúló chanbuddhista tanulmányaim fogják össze. De a kínai kultúra hatalmas, ezért arra kell ösztönözzelek, hogy a gyakorlás mellett a folyamatos tanulás is legyen kulcsfontosságú a tapasztalataid elmélyítésében.

Jelen szakcikkben azt mutatom meg, hogyan formálta a biaoju intézmény a késő császárkori fegyveres harci kultúrát, és miként öröklődött át ez a tudás a XX. századi intézményesült harcművészetbe.

Úgy mondjuk, hogy a harcművészet "csecsemőkora" a Qin-, és Tang-dinasztia idejére tehető, melyet a "próbák időszaka" követett a Song-dinasztiában [a Song-kor harcművészeti vonatkozásairól Yue Fei tábornok kapcsán írt korábbi cikkemben olvashatsz. Az "érett időszak" a Yuan-, és korai Ming-dinasztiákra-, míg a "fejlődés időszaka" a Ming-dinasztia idején következett be. A kínai harcművészetek "integrációs időszakában" az alapokra számos Mester saját kombinációkat és stílust fejlesztett – ez az időszak a korai Qing-dinasztia idejére vezethető vissza. Az "átmeneti időszak" pedig a közép-Qing-, míg a modern kor e fejlődés végét jelentette. Amilyen stílusokkal és gyakorlataikkal, kombinációikkal ma találkozol, azok kialakulása számos koron haladt keresztül. De tudnod kell, hogy a kínai harcművészet modern-kori történetének pontos feltárását a XX. századi Kína igen mozgalmas időszaka nehezíti. A kolostori levéltárak rongálása és pusztítása az 1911-es wuzhang-i felkelés-, az 1915-1928 időszak (dél-kínai) hadúri háborúi-, [ld.: 1928-as Shaolin Kolostor elpusztításáról szóló történeti cikkemet] 1937-1945 közt a japán megszállás, 1927-1949 között polgárháború, majd pedig az 1966-1976 közt zajló kulturális forradalom idején különösen nagy károkat okoztak, a kínai történelem és kultúra felbecsülhetetlen feljegyzéseit-, tekercset és örökségének jelentős részét semmisítették meg.

A felkelések és lázadások (暴乱 biaoluan)

Kína történelmét tekintve látható, hogy nagyrészt idegen nemzetek uralták az országot, számos alkalommal kellett a kínaiaknak megvédeniük magukat az idegen hódítóktól (pl amikor a dzsürcsik - 女真 - nǚzhēn - a Song-dinasztiából kiválva létrehozták a Déli-Song dinasztiát, erről szól a már fent említett Yue Fei harcművészetét bemutató szakcikkem). De meghatározóak voltak a kínai nemzetiségek függetlenségi-, vagy területhódítási erőfeszítései is. Mindezek okán Kína olyan ország volt, ahol a felkelések és lázadások meghatározó történelmi események voltak, alakítói a kínai harcművészetek különböző stílusainak.

A keleti Han-dinasztia idején az Öt Rízscsomó Lázadás (142–215 五斗米道 - wǔdǒumǐ dào) Sichuan-ban, majd a shandong-i térségben a Sárgaturbánosok Lázadása (184, 黄巾之乱 - huángjīn zhī luàn) olyan háttérokok voltak, melyek Cao Cao-t (曹操 - cáo cāo 155-220) hatalomra emelték, mellyel megkezdődött a Három Királyság (三国时代 - sānguó shídài) időszaka.

Öt Rízscsomó Mozgalom (五斗米道 - wǔdǒumǐ dào) hatása a harcművészetekre egyébként sokkal mélyebb, mint azt egy egyszerű parasztfelkeléstől várnád. A mozgalom a késői Han-kor egyik legfontosabb vallási–társadalmi megmozdulása volt. Alapítója Zhang Daoling (张道陵 - zhāng dàolíng 34–156), és a mai Sichuan területén jött létre. Bár közvetlenül nem "harcművészeti iskola" volt, hatása közvetetten, de jól érzékelhető a kínai harcművészetek fejlődésében. Ez volt a vallásos taoizmus első, intézményesült formája, amely megteremtette a "harcos szerzetes" (道兵 - dàobīng, amely fogalom a shaolini harcművészetben a "harcos szerzetes" 武僧 - wǔsēng képében jelenik meg) és a "spirituális önvédelem" (内功防身 - nèigōng fángshēn) koncepcióját Kínában. Sichuan Qingcheng-hegy és az Emei-hegy a lázadás központjai voltak, ahol a mozgalom stabil vallási központot hozott létre és fontos taoista bázis lett: a belső művészetek egyik korai bölcsője. A harcművészetek itt kialakult "belső erő" (内劲 - nèijìn) koncepciója és gyakorlatai később megjelentek a kísérőmesterek (镖师 - biāoshī) által is gyakorolt stílusokban is. A sűrű erdők és meredek sziklák között vívott gerillaharc speciális technikákat igényelt. E mozgalom volt az első, amely teokratikus katonai hierarchiát hozott létre. A tagokat "démonverő" egységekbe szervezték, mely titkos, hierarchikus felépítés lett a mintája a későbbi évszázadok titkos társaságainak, ahol a harcművészeti tudás átadása rituális keretek között történt. Később a Ming és Qing korokban a kísérőirodák is átvették ezt a "mester-tanítvány" alapú (师徒制 - shītú zhì), családi jellegű bizalmi rendszert. Az Öt Rízscsomó Mozgalom (五斗米道 - wǔdǒumǐ dào) nem adott át konkrét technikákat a dél-kínai rendszereknek, de három fő csatornán keresztül hatott rájuk: vallási–rituális harci kultúrán-, szervezeti modellen (vallási közösség + fegyveres struktúra) és test–energia szemléleten keresztül. Ezért a kapcsolat inkább kulturális–vallási–szervezeti kontinuitás.

A Sárgaturbánosok shandong-i jelenléte mély nyomokat hagyott a helyi harci kultúrában. Shandong ma is a kínai harcművészetek "szent földje". Innen származik a Chaquan (查拳 - cháquán), Meihuaquan (梅花拳 - méihuāquán), Baji Quan (八极拳 - bājíquán, Hebei–Shandong határvidék) és a Tongbei Quan (通背拳 - tōngbèiquán). De nincs történeti bizonyíték arra, hogy a Sárgaturbánosok konkrét stílusokat hagytak volna hátra.

Érdekes megfigyelni, hogy a kísérőirodák számára is Shandong volt az egyik legveszélyesebb terep. Központi elhelyezkedése miatt megkerülhetetlen volt, mert minden szállítmány, amely Nanjingból vagy Suzhouból Pekingbe tartott a Nagy-csatornán (大运河 – dà yùnhé) vagy a szárazföldi utakon - keresztülment ezen a tartományon. Középső részén húzódó hegyvidékek és a mocsaras folyópartok ideális terepet biztosítottak a lesből támadáshoz. A kísérők itt nem tudtak nagy alakzatokban mozogni, a szűk hágókban pedig a Lulin (路林 – lùlín) csoportok könnyen elvágták az utat. Ráadásul a XIX. században Shandongot súlyos természeti csapások is sújtották: a Sárga-folyó többszöri áradása és mederváltása miatt a földjüket vesztett parasztok és a munkátlan hajósok százezrei kényszerültek a törvényen kívüli életre. Ez hozta létre a hatalmas létszámú bandákat, amelyek számára egy-egy nanjingi selyemszállítmány – mint amilyeneket a Zhengyuanxing (正源兴 – zhèngyuánxīng) is indított – nemcsak zsákmányt, hanem a túlélést jelentette.

De Shandong földje nemcsak a banditák, hanem a legkiválóbb harcművészek földje is volt. A helyiek maguk is képzett mesterek voltak, leginkább a Bajiquan (八极拳 – bājíquán) és Chaquan (查拳 – cháquán) stílusokban voltak jártasak. Elvárták a meditációt és a légzőgyakorlatokat (导引 – dǎoyǐn), hogy ellenálljanak a betegségeknek és a fizikai fáradtságnak. Ez lett az alapja a későbbi "belső stílusoknak" (mint a Taijiquan (太极拳 – tàijíquán) vagy a Baguazhang (八卦掌 – bāguàzhǎng) távoli előképei), ahol az erő nem izomból, hanem a Qi (气 – qì) áramlásából származik. Amikor egy qing-kori kísérőmester Sichuan-tartományon haladt keresztül, a helyi stílusokban (pl. a Sichuan Yuejiaquan (四川岳家拳 – sìchuān yuèjiāquán) még mindig felfedezhetőek voltak azok a jellegzetes, "csavart" mozdulatok és belső energiára építő technikák, amelyek Zhang Lu vallási államának idején rögzültek a népi emlékezetben. Egyébként Shandong a kísérőirodák számára a "végső határ" volt. Aki Shandongon keresztül biztonságban eljuttatta a selymet Pekingbe, az megkapta a legmagasabb szakmai elismerést. A Zhengyuanxing és a Liao Wansheng (廖万盛 – liào wànshèng) irodák sikere nagyrészt azon múlt, hogy képesek voltak-e olyan kísérőket toborozni, akik ismerték a shandongi dialektust, a helyi harci stílusokat és a banditák belső hierarchiáját.

Na, ne kalandozzak el... vissza a Három Királyság korába még pár gondolatig (三国 - sānguó 220-280), mely "olvasztótégely volt", amelyben a kínai harcművészetek alapvető DNS-e kovácsolódott ki. E kor és az azt megörökítő regényes történelem alkotta meg a "wushuang" (无双 - wúshuāng - páratlan harcos) ideálját is. Guan Yu (关羽 - guān yǔ) alakja (a hatalmas yanyuedao-val) nemcsak hadvezérré, hanem a harcművészek védőszentjévé vált. Ő kapcsolta össze a harci tudást a konfuciánus erényekkel (hűség, becsület).

MEGJEGYZÉS: Guan Yu fegyvere, a Qinglong Yanyuedao (青龙偃月刀 – qīnglóng yǎnyuèdāo – Zöld Sárkány Hold-szablya) nem csupán egy eszköz, hanem a kínai harcművészetek nehézsúlyú királya, melynek technikai és szimbolikus hatása megkérdőjelezhetetlen. A legenda szerint Guan Yu fegyvere 82 jin-t nyomott (ami ma kb. 18-20 kg), ezért egy ilyen súlyú fegyvert nem lehet csak kézzel mozgatni. Itt válik fontossá a csípő és derék ereje, a lábak stabilitása. A Yanyuedao technikái három fő pillérre épülnek, ezeket ma is tanítjuk. A gyakorló nem "vág", hanem hagyja, hogy a penge súlya végezze a munkát. A mozdulatok nagy ívűek, körkörösek, a penge hátán lévő kis kampó pedig nem díszítés. Ezzel lehetett elkapni az ellenség lándzsáját, vagy lerántani a lovasokat a nyeregből. A fegyver végén lévő tüske lehetővé tette, hogy a harcos akkor is veszélyes legyen, ha az ellenfél túl közel kerül a penge ívéhez. Gyakorlása fejleszti a statikus és dinamikus egyensúlyt, megköveteli a teljes testharmóniát, mert ha a csípőd nem fordul együtt, a fegyver tehetetlensége tönkreteszi a csuklót. A lépés és a vágás pillanata egyszerre történik, mert ha a lábad nem ér földet a vágással egy időben, a fegyver súlya kibillent az egyensúlyodból.






gyakorlás pillanata a Xinglongtang Autentikus Kungfu Iskolában (醒龙堂传统功夫堂).
mint sok más stíusban, a Rougong Quan -ban a Guandao gyakorlás nem csak technika:
az egynesúly, a struktúra és az időzítés készségeit elmélyítése is

Cao Cao felismerte, hogy a győzelemhez nem elég a paraszti hév; professzionális, kiképzett elit alakulatok kellenek (mint a "Tigris és Párduc Lovasság" - 虎豹骑 – hǔbàoqí). Ez ösztönözte a katonai vívórendszerek rendszerezését. Gyakorlatilag a Sárgaturbánosok káosza kényszerítette ki azt a népi harcművészeti kultúrát, amely aztán túlélte a dinasztiákat, és eljutott a pekingi biztonsági irodákig. Cao Cao számomra "katalizátor" volt, aki a széthulló birodalomból egy olyan katonai meritokráciát hozott létre, ahol a harci tehetség többet ért a származásnál.

A Tang-dinasztiában az An Lushan Lázadás (755 安史之乱 - ān shǐ zhī luàn) bírt igen jelentős hatással. Mivel az állami védelem összeomlott, a gazdag kolostorok (köztük a Shaolin Templom) és kereskedőcsaládok saját fegyveres erőket kezdtek kiképezni. Ebben a korszakban született meg a kínai irodalom számos wuxia (武侠 – wǔxiá – vándorló harcosok) története, akik a valóságban gyakran fizetett védelmezők voltak az életveszélyes vidéki utakon.

A lázadás alapjaiban formálta át a kínai harci kultúrát is. A Tang korai szakaszában létezett egy viszonylag stabil, központilag szervezett hadsereg. A lázadás után a központi kontroll meggyengült, tartományi katonai kormányzók (节度使 – jiédùshǐ) megerősödtek és a helyi fegyveres csoportok önállósodtak. Ez hosszú távon azt eredményezte, hogy a harci tudás decentralizálódott, a későbbi falusi harcművészeti rendszerek kialakulásának egyik előfeltétele ez a decentralizáció volt. A lázadás idején százezrek menekültek el a városokból, köztük képzett katonák és tisztek is, akik falvakban, kolostorokban kerestek menedéket, itt pedig önvédelemre tanították a lakosságot. A katonai technikák így keveredtek a népi birkózással és eszközhasználattal. Ekkor kezdtek kialakulni azok a családi és falusi stílusok, amelyek évszázadokkal később a kísérőmesterek tudásbázisát adták. A Shaolin-templom már korábban is ismert volt katonai szerepvállalásáról (pl. a korai Tang idején), de a VIII-IX. század utáni instabilitás fokozta a kolostorok önvédelmi szükségleteit. Ez nem jelenti azt, hogy ekkor jött létre a Shaolin kungfu, de a politikai instabilitás hozzájárult a kolostori fegyveres kultúra fennmaradásához: Shaolin és más kolostorok valódi fegyveres bástyákká váltak, a harcos szerzetesek (武僧 – wǔsēng) valódi védelmet jelentettek a fosztogató seregekkel szemben.

A lázadás leverése után a központi hatalom gyenge volt, a császár kénytelen volt nagy hatalmat adni a tartományi katonai kormányzóknak (jiédùshǐ), a kereskedelmi útvonalak (selyemút, sóút) védelme a helyi hadurak és az általuk felfogadott magánőrök kezébe került. Ez az időszak termelte ki az első professzionális fegyveres kísérőket, akik már nem egy államnak, hanem egy-egy szállítmánynak vagy helyi elöljárónak tartoztak hűséggel. Az ő etikai kódexük (a jianghu alapjai) ebben a bizonytalan korban kezdett kikristályosodni. Kínaiul a harcművészetekre gyakorolt hatást így is nevezhetnénk: 兵武合一 (bīng wǔ hé yī) – a katonai és a népi harci tudás egyesülése. Az An Lushan-lázadás nélkül a harcművészetek valószínűleg megmaradtak volna zárt katonai doktrínáknak; a "zűrzavar" tette őket a kínai nép túlélési eszközévé és kultúrájává.

Hadd szúrjak ide egy illő, de személyes szálat. Egy kedves kínai barátom (Zhang Zhengyong 张政勇) aki a harcművész katona szerepét alakította remekül a Repülő Tőrök Klánja (十面埋伏, House of Flying Daggers) c. filmben, mely a késői Tang-dinasztia An Lushan-lázadás utáni hanyatlás idején (859-ben) játszódik. Abban az időben, amikor a központi hatalom már meggyengült, és titkos társaságok, lázadó csoportok vették át az irányítást a vidék felett.

Zhang Zhengyong-al (张政勇) 2024 júniusában (fb link)

A film cselekménye a Tang végnapjait mutatja be, a korrupt kormányzat ellen lázadó csoportok – mint a fiktív "Repülő Tőrök Klánja" – harcolnak. Tükrözi a IX. századi Kína bizonytalanságát, ahol a harcművészetek már nemcsak katonai fegyelmet, hanem politikai ellenállást is jelentettek. Tökéletesen ábrázolja a "folyók és tavak" világát (jianghu világa), ahol a becsület és a személyes hűség fontosabb, mint a birodalmi törvény. A filmben látványos a korra jellemző, rejtett fegyverek művészete (暗器 – ànqì - tőrök dobása, a tűk és a repülő pengék használata). De ki kell emelnem a számomra egyik legszebb jelenetet, ahol a híres "visszhang-játék" jelenetben Mei (Zhang Ziyi színésznő) a kínai opera hosszú ruhaujjait használja fegyverként. Ez a "水袖 – shuǐxiù" mozdulatsor, mely a puha stílusok elemeit ötvözi, ahol a textilt ostorszerűen, az ellenfél erejét elvezetve használják. A film tele van az egyenes kardok (剑 – jiàn) használatával, amely a Tang-kor nemesi harcművészetét idézi. A mozgás elegáns, körkörös és szúrás-orientált, ami éles ellentétben áll a későbbi korok nehéz szablyáival. Emlékezetesek a bambuszerdőben zajló jelenetek is a bot (棍术 – gùnshù) és a függőleges mozgás (falon futás, ugrások) művészi interpretációi, amelyek a könnyűség művészetére (輕功 – qīnggōng) épülnek. Ez egyébként a kínai harcművészetek egyik legmisztikusabb és leginkább félreértett ága. Míg a Repülő Tőrök Klánja és a wuxia filmek gravitációt meghazudtoló repülésként ábrázolják, a valóságban ez egy rendkívül kemény, fizikai és mentális edzésmódszer volt. ... és még egy érdekesség: a film kínai címe, a 十面埋伏 – shí miàn máifú, szó szerint azt jelenti: "csapda tíz irányból", mely egy híres ókori kínai zenei darab címe is, amely a Gaixia-i csatát (i. e. 202 垓下之战) örökíti meg. A cím nemcsak a fizikai csapdákra utal, hanem arra a fojtogató politikai légkörre is, amelyben senki sem bízhatott senkiben – ez volt a Tang-kor végi Luan (乱 – luàn) valódi arca.

A Yuan-dinasztia Vörösturbánosok Lázadása (1351, 红巾起义 – hóngjīn qǐyì) mentén (Fehér Lótuszból 白莲教 – báiliánjiào) bukott el, ahol a Ming-dinasztia császára megalapította az új dinasztiát. Bár a kísérőirodák virágkora a Qing-korban volt, a Ming alapozta meg azt a környezetet, amelyben a fegyveres biztonsági szolgálatok szükségszerűvé váltak. Ezt a kort tartják a kínai harcművészeti irodalom és elmélet aranykorának. Ekkor rendszerezték a botvívás és a pusztakezes harc technikáit (lásd: Qi Jiguang 戚继光 tábornok munkássága), amelyeket később a kísérőmesterek is alapul vettek. A háborúk után leszerelt katonák visszatértek falvaikba, és a fronton tanult hatékony technikákat (főleg a lándzsavívást és a botvívást) civileknek tanították. A Ming-kor elején kezdték el rendszerezni azokat a nyitott, hosszú mozdulatokat, amelyek a pusztakezes harcot hatékonnyá tették a páncélozott ellenfelekkel szemben is - ez volt a "Hosszú ököl" (长拳 – chángquán) hajnala. ... és ha már Changquan. A Shaolin szerzetesek ebben az időszakban váltak a botvívás elismert mestereivé, és technikáik elterjedtek a kísérőirodák előfutárainak körében is. A stabilabb Ming-időszak olyan kedvezőbb környezetet teremtett, ahol a mesterek írásba foglalják tudásukat. Itt születtek meg az első valódi kézikönyvek, amelyek már nemcsak rajzokat, hanem elméleti magyarázatokat is tartalmaztak a pusztakezes harcról és a fegyverhasználatról.

Én ezeket ajánlom:

• A hatékony fegyelem új könyve (《纪效新书》 – jìxiào xīnshū), mely a legfontosabb mű, mert megalapozta a rendszerezett kiképzést. Qi Jiguang (戚继光) tábornok, a Vörösturbánosok utáni Ming-hadsereg legnagyobb stratégája írta 1560 körül. A 14. fejezete (拳经捷要篇 – quánjīng jiéyào piān) a "Pusztakezes harc kánonja". Qi 32 alapvető mozdulatot választott ki az akkori népi stílusokból (köztük a Taizu Changquan-ből), mert úgy vélte, a pusztakezes küzdelem a fegyveres harc alapja. A kísérőirodákban tanított Changquan és Tantui alapjai mind visszavezethetők erre a 32 tartásra.
• Hadi előkészületek krónikája (《武备志》 – wǔbèi zhì), melyet Mao Yuanyi (茅元仪) állított össze 1621-ben. Ez a kínai történelem legnagyobb katonai enciklopédiája (240 tekercs!). Mindent tartalmaz a stratégiától a fegyvergyártásig. Számos korábbi, elveszettnek hitt harcművészeti kézikönyvet másoltak bele, köztük a kétkezes kardvívás (苗刀 – miáodāo) és a lándzsa használatának leírásait is. E mű konzerválta a Ming-kori harci technikákat a Qing-kor kísérőmesterei számára, akik ebből tanulták meg a nehézfegyverzet elméletét.
• Shaolin bottechnikák Jian Dao (剑经 – jiànjīng) / Shaolin Gunfa (《少林棍法》 – shàolín gùnfǎ). Cheng Zongyou (程宗猷) írta a 16. század végén. Ő egy civil volt, aki tíz évet töltött a Shaolin templomban, hogy megtanulja a szerzetesek titkait. Ez az első könyv, amely részletesen, fázisrajzokkal illusztrálja a Shaolin botvívást. Cheng volt az, aki "kiszabadította" a kolostori tudást a civilek számára.
• Feljegyzés a kar használatáról (《手臂录》 – shǒubì lù), Wu Shu (吴殳) műve 1678-ból (a Ming-Qing átmenet idejéről). Ez a "lándzsavívás Bibliája". Wu Shu különböző iskolákat (pl. a Yang-család lándzsáját) hasonlított össze, matematikai és geometriai pontossággal elemezve a szúrások szögét és erejét. Mivel a lándzsa volt a kísérőkaravánok legfőbb távolsági fegyvere, ez a könyv a professzionális kísérők (biaoshi) legmagasabb szintű technikai útmutatója lett.

A fent említett lázadások közös jellemzője, hogy vallási/spirituális alapú népi felkelések voltak. Ezen időszakokban jelent meg először a harcművészet, a gyógyászat és a taoista rituálék szoros összefonódása. A parasztoknak nem volt idejük évtizedekig finomítani a technikájukat, ezért egyszerű, brutális és hatékony lándzsa- és szablyavívó módszereket fejlesztettek ki, amelyeket tömegesen lehetett tanítani. Mivel a lázadások időszakában a központi hatalom megrendült, a falvaknak saját milíciákat (乡勇 – xiāngyǒng – szó szerint "falusi bátrak") kellett szervezniük. Ezek pedig lefektették a vidéki harcművészeti iskolák társadalmi alapjait. Amikor az udvar nem tudta megvédeni a vidéket a lázadóktól és banditáktól, a helyi földesurak és faluközösségek saját védelmi egységeikre támaszkodtak.

Itt dőlt el végérvényesen a fegyverek hierarchiája is. A Han-kor végére a kétélű kard (剑 – jiàn) végleg az arisztokrácia és a hivatalnokok rituális fegyverévé vált (mint később Tan Sitong-nál). A lovasság jelentőségének növekedése (különösen Cao Cao északi hadjárataiban) a 环首刀 – huánshǒudāo (gyűrűs markolatú szablya) egyeduralmához vezetett, mely a kínai fegyvertörténet egyik legmeghatározóabb fejlesztése volt. Ez a fegyver olcsóbb volt, tartósabb, és lovon ülve sokkal hatékonyabb vágásokat tett lehetővé. A mai szablyatechnikák (mint a 缠头裹脑 – chántóu guǒnǎo) ősei ebben a véres korszakban kristályosodtak ki. Ez a fegyver volt az, amellyel a Han-dinasztia seregei, köztük a Tigris és Párduc Lovasság, valamint a Sárgaturbánosok és a Xiangyong milíciák megvívták véres csatáikat.

A Ming-dinasztia Li Zicheng lázadásának (1644 李自成之乱 – lǐ zìchéng zhī luàn) hátterében bukott meg, amely a mandzsu Qing kialakulásához vezetett. Ez volt az időszak, amikor a harcművészet katonai technológiából kulturális ellenállássá és titkos tudománnyá alakult át. Li Zicheng lázadása és az azt követő mandzsu hódítás egy olyan vákuumot teremtett, amelyben a ma ismert stílusok nagy része megszületett.

A mandzsuk, mint idegen hódítók, tartottak a han-kínaiak lázadásától, ezért szigorú fegyverviselési tilalmakat vezettek be. A kardokat és lándzsákat elkobozták, így a hangsúly a pusztakezes technikákra (拳法 – quánfǎ) tolódott el. Sok képzett tábornok és testőr kolostorokba (Shaolin, Wudang) vagy távoli falvakba menekült. Itt a magas szintű, addig csak a hadseregben ismert stratégiákat és fegyveres technikákat elkezdték civil rendszerekké alakítani. Létrejöttek olyan stílusok, mint a Chen-stílusú Taijiquan (amelynek alapítója, Chen Wangting, maga is ming-kori katonatiszt volt). A kísérőirodák megalakulásával pedig a harcművészet szolgáltatássá vált. A technikák fókusza eltolódott a tömeges csatamezőről a szűk helyen (szekerek mellett, fogadókban) vívott harcra és a több támadó elleni védekezésre.

A Qing-dinasztia alatt aztán végtelennek tűnő felkelések időszaka következett.

A legjelentősebbek itt a Fehér Lótusz Lázadás (1796-1804, 川楚教乱 – chuān chǔ jiào luàn), a Bagua felkelés (1813, 癸酉之变 – guǐyǒu zhī biàn), a Taiping Lázadás (1851-1864, 太平天国之乱 – tàipíng tiānguó zhī luàn), a Nian lázadás (1851-1868, 捻乱 – niǎn luàn), a Boxer Lázadás (1899-1901, 拳乱 – quán luàn, azaz 义和团运动 – yìhétuán yùndòng) volt, melyeket számos kisebb jelentőségű felkelés tarkított. Valójában a Xinhai forradalom (辛亥革命 – xīnhài gémìng) amely később a Qing Udvar bukása-, és a Sun Yatsen által vezetett Köztársaság megalapítása volt) is lázadó csoportok hátterében alakult, melyek közül néhány később triádokká (三合会 – sānhéhuì) vált. A legenda szerint a Dél-Shaolin templom öt túlélő szerzetese alapította az első titkos társaságokat, hogy gerilla-hadviselést folytassanak a mandzsu hódítók ellen. A harcművészek elkezdték a fegyveres mozdulatokat (vágások, szúrások) beépíteni az ütő- és tenyértechnikákba. A "Döntsd meg a Qinget, állítsd vissza a Minget" (反清复明 – fǎn qīng fù míng) mozgalom keretében a kolostorok (mint Shaolin) és a falusi milíciák titkos kiképzőközpontokká váltak. A technikákat neveket és metaforákat használva kódolták, hogy a mandzsu kémek ne érthessék meg a valódi funkciójukat.

A dél-kínai Fujian vidéke gazdag kereskedelmi utakban, ahol erős a chanbuddhista hagyomány befolyása
Fuding hegyekkel tüzdelt tájain megelevenedik a harcművészet-történelem

Látod, minden lázadás és felkelés során a stílusok fejődtek-, alakultak, így ezek az események jelentős mértékben járultak hozzá a kínai harcművészet és kutúra fejlődéséhez.

• An Lushan Lázadás - Chahua Men (查滑门 – cháhuá mén) és kapcsolódó stílusok, ideértve a Tantui (弹腿 – tàntuǐ), Cha Quan (查拳 – cháquán), Hua Quan (华拳 – huáquán) stílusokat is.
• Yi He Tuan Megmozdulás - Meihua Zhuang (梅花桩 – méihuāzhuāng), Hong Quan (洪拳 – hóngquán)
• Fehér Lótusz Felkelés - Wensheng Quan (文圣拳 – wénshèngquán)
• Bagua Felkelés - Chuo Jiao (戳脚 – chuōjiǎo) Bafan Quan (八翻拳 – bāfānquán) Meihua Zhuang (梅花桩 – méihuāzhuāng)
• Taiping Lázadás - Chuo Jiao (戳脚 – chuōjiǎo) északon, és Choy Li Fut (蔡李佛 – càilǐfó) délen.
• Tian Di Hui - Taizu Quan (太祖拳 – tàizǔquán) Minnan-ban (闽南 – mǐnnán), Hong Quan (洪拳 – hóngquán) a Lingnan régiókban (岭南 – lǐngnán).

A fenti lista semmi esetre sem teljes, de jó példák az egyes felkelésekben alkalmazott stílusokra. Tény, hogy amikor a gyakorlók az alkalmazott technikákat kölcsönösen cserélték egymással, aztán éles küzdelmekben tesztelték és alakították tovább. De a fegyverek alkalmazása gyakran előrébb sorolódott a pusztakezes módszerekkel szemben, ezért szinte ugyanazokat a fegyveres formákat és megoldásokat találod több stílusban.

Fegyveres biztonsági-logisztikai szolgálatok (镖局 biaoju)

Számomra egy nagyon izgalmas téma és időszaka a harcművészetek fejlődésének.

Most, hogy eljutottunk a Qing-dinasztiáig, annak megszilárdulása után a volt Ming-katonák és az állástalan harcművészek két utat választhattak: vagy rablók és banditák lettek, vagy testőrök. Ez hozta létre a Biaoju (镖局 – biāojú) intézményét. Az irodák (vagy inkább szolgálatok) egyfajta "szürke zónában" működtek: a mandzsu kormányzat megtűrte őket, mert rendet tartottak a kereskedelmi útvonalakon, miközben ők voltak a hagyományos harcművészetek legfontosabb konzerválói.

De kezdjük az elején.

A szolgálatok tevékenysége a Kína-szerte aktív kereskedelem fontos része volt. E kíséretek nélkül a kereskedők nem tudták zökkenőmentesen működtetni üzleti tevékenységeiket, különösen, akik gyógyszerek-, a nemesfémek (arany) és más értékes cikkek szállítását is végezték. Sikerességük oka az volt, hogy a legjobb kínai hivatásos kísérőmestereket vagy "szállítmánybiztosítókat”, kínaiul "镖师 – biāoshī" alkalmaztak, akiket a leginkább hozzáértő harcművészek közül választottak ki, akik gyakran családtagok és/vagy kungfu testvérek voltak ugyanabból a stílusból vagy rendszerből.

ÉRDEKESSÉG: Amikor egy biaoshi belépett egy városba, a kísérők saját irodájuk jelszavát kiabálták. Ez volt a "kísérőkiáltás" (留镖号 – liúbiāohào), mely a biztonsági irodák világának egyik legérdekesebb rituáléja volt. Amit kiáltottak, egyszerre volt a kísérőiroda azonosító kiáltása, "márkaneve" és titkos jelszava, amolyan "akusztikus névjegy", mely a kínai harcművészeti kultúra egyik legpraktikusabb, mégis legmisztikusabb eleme volt. A kiáltás összefüggött a légzéskoordinációval. Ha a kiáltás tiszta, hosszú és rezgő volt, a támadók tudták, hogy a kísérő pihent, fegyelmezett és magas szintű harcművész. Gyakran az iroda neve mellett a "Kísérő-védelem — Szabad az út!" vagy "Kérünk utat a kíséretnek!" (保镖——请! – bǎobiāo——qǐng!) mondatot zengték. Ez azt jelentette, hogy "itt vagyunk, nem bujkálunk, készen állunk a harcra". A kísérőkiáltás használatát szigorú protokoll is szabályozta, amit minden kísérőmesternek ismernie kellett. Nyílt terepen, veszélyes hegyi utakon kötelező volt, hogy elriasszák a kisebb rablóbandákat. Amikor egy városba értek, ritmikusabb, dallamosabb formát öltött, mintegy reklámozva az iroda hírnevét. Amikor egy híres mester (mint Li Fengguang vagy Wang Wu) otthona közelébe értek, a Hao tiszteletből elhallgatott és behúzta a zászlókat. Ez volt a harcművészeti "megadom a tiszteletet" legmagasabb szintje. A "Liubiao Hao" tehát a láthatatlan pajzs volt a szállítmány körül. Ha a hang megtört, a pajzs is megrepedt.

A XVIII. században olyan harcművészek alapították a kísérőirodákat, mint Zhang Heiwu (张黑五) és biztonságos szállítást kínálva gazdasági fellendülést hoztak. A kísérők világában a harcművészet és a rablókkal való alkudozás nem csupán a túlélés eszköze volt, hanem egy kifinomult, rituális szabályok által vezérelt társadalmi rendszer része. A történészek a kísérőirodákat olyan strukturált vállalatokként határozzák meg, amelyek védelmi és biztosítási szolgáltatásokat nyújtottak a XVII. századtól kezdve egészen a XX. század eleji hanyatlásukig. Felelősek voltak az áruk szállításáért, de feladatuk volt a kereskedők védelme is.

A Ming és Qing korokban a kísérőirodák északi és déli kereskedelmi útvonalakat is védtek. Északon Shanxi tartomány volt a kereskedelem központja, és a XX. század eleje óta az itt élő kereskedőket "晋商 – jìnshāng" (Jin kereskedők) néven emlegetik. A biaoju hivatalos formája – mint elismert, legális védelmi és szállításbiztosítási vállalati rendszer – fokozatosan alakult ki: ez a formalizálódás új szakmák megjelenésében is megnyilvánult, amelyeket a kereskedői réteggel kölcsönhatásba lépő paraszti társadalmi osztály testesített meg. A császári archívumokban kevés adat áll rendelkezésre róluk. Az irodák felépítése, amely a szóbeliségen alapuló klánszerű harcművészeti hagyományok átadása köré szerveződött csak etno-történeti módszerrel (történettudományt a kulturális antropológia terepmunkájával és elméleti kereteivel ötvözve) tanulmányozható.

Ezt azt jelenti, hogy látni kell: a kísérőirodák és a kereskedők világa nem csupán adás-vételről szólt, hanem egy zárt rituális rendszerről, amelyben a harcművészet-, a vallás és a társadalmi státusz elválaszthatatlanok voltak. A kísérők kívül álltak a konfuciánus társadalom merev osztályszerkezetén (nem voltak sem parasztok, sem tisztségviselők), Jianghu-ban (folyók és tavak világa) mozogtak, ahol saját törvények uralkodtak. Tekintélyük a fizikai erőn túl a szimbolikus tőkétől függött; a zászló nem csupán logó volt, hanem szakrális tárgy. A biaohao kiáltása verbális rítus, amely kijelölte a biztonságos zónát. Ha az útonállók elfogadták a nevet, az egy szerződéskötés volt. Pierre Bourdieu fogalmával élve, a harcművészet egy sajátos habitust (testi diszpozíciót) alakított ki. Mert egy kísérő mozgása (tartása, járása, tárgyak használatának mozzanatai) azonnal felismerhetővé tette őt a társadalmi térben. Ez a "harcos elegancia" különböztette meg a közönséges útonállóktól. A kereskedő és a kísérő kapcsolata nem egyszerű munkaadó-alkalmazotti viszony volt, hanem a Guanxi (关系 – guānxì – mély, kötelezettségekkel teli szociális háló) és a Yi (义 – yì – igazságosság, lojalitás vagy erkölcsi kötelesség) bonyolult rendszere. A kísérő az életét adta az áruért, a kereskedő pedig gondoskodott a kísérő családjáról. Amikor harcművészetről írok, vagy amikor tanítok, akkor ott nem csak a technikák fontosak, hanem az, hogyan formálta az adott stílus és gyakorlás a helyi emberek-, a közösség gondolkodását, a jelenségekhez való hozzáállását, vallásosságát és a harci morálját.

jelenet a Bodyguards 《保镖》 című népszerű televíziós sorozatból (1997-1998)
sorozat kifejezetten a kísérőirodák világát, becsületkódexét és a rájuk váró veszélyeket mutatta be
Kenny Ho (何家劲, Hé Jiājìng), aki Guo Xu-t (郭旭) alakította (b) mellette
Ku Kuan-chung (顾冠忠 Gu Guan-zhong), aki Feng Wanting (封平 – Fēng Píng) karakterét játszotta (j)

Jiangnan régió Songjiang prefektúrája - 松江府

A Ming-kor közepétől kezdve a Jiangnan régió Songjiang prefektúra (松江府 – sōngjiāng fǔ) pamutvászna (标布 – biāobù) a Nagy-csatornán jutott északra, aminek köszönhetően a shandongi Linqing (临清 – línqīng) fontos észak-déli vízi és szárazföldi csomóponttá vált, ez volt a Nagy-csatorna "Északi Kapuja". Van egy mondás:

"苏湖熟，天下足；松江布，衣被天下"

"Suzhou és Huzhou élelmezi a világot, Songjiang ruházza a világot."


ez a híres mondás a Ming- és Qing-dinasztia-beli Kína gazdasági szerkezetét foglalja össze,
kiemelve a Jangce-delta (Jiangnan) három meghatározó városának specializációját

A helyiek körében erős volt a harcművészeti hagyomány; a legkiválóbb harcosokat a kereskedők fogadták fel, hogy hivatásszerűen védelmezzék a szövetbálákat és az ezüstszállítmányokat. Ezen a vidéken a harcművészet a vízi logisztika (水路物流 – shuǐlù wùliú), a városi önvédelem (城市自卫 – chéngshì zìwèi) és a kereskedelmi milíciák (商团武装 – shāngtuán wǔzhuāng) igényeihez igazodott. Mivel a selyemkereskedelem szűk sikátorokban, raktárakban és ringatózó hajófedélzeteken zajlott, a Songjiang-i harcosok a közeli harcra specializálódtak. Kevés volt a magas rúgás, annál több a rövidebb kéztechnika és a stabil, alacsony állás. Ezt a rövidtávú technikákat Duanda (短打 – duǎndǎ) technikáknak nevezzük. A kísérőknek a kísérőhajók (镖船 – biāochuán) fedélzetén is meg kellett állniuk a lábukon, ez fejlesztette ki a rendkívül erős "gyökerezést" (扎根 – zhāgēn) és a csípőből induló robbanékony erőt (爆发力 – bàofālì). Songjiang prefektúra híres volt az írástudóiról (文人 – wénrén) is. Az itteni mesterek gyakran tanultak klasszikus stratégiát (兵法 – bīngfǎ, pl. Sunce), és a harcművészetet a konfuciánus etikával (儒家伦理 – rújiā lúnlǐ, különösen a Yi 义 – yì fogalmával) ötvözték. A Jiangnan-régió és Songjiang a késő Ming- és korai Qing-korban a titkos társaságok (秘密社会 – mìmì shèhuì, pl. a Tiandihui 天地会 – Tiāndìhuì – Menny és Föld Társasága) melegágya volt. Ez magyarázza a Chundian (唇典 – chúndiǎn – titkos nyelv) és a Liubiao (留镖 – liúbiāo) rituálék bonyolultságát – ezek nemcsak szakmai kódok, hanem a "testvériség" felismerési jelei is voltak.

A Ming-korban, Wanli császár uralkodása alatt Lu Qian felügyelő-cenzor (监察御史 卢谦 – jiānchá yùshǐ Lú Qiān) a toborzásról szóló beadványában egyértelműen megemlítette:

"临清以护送标客为生业，其习于武事，无人不然。
用骏马小箭，箭曰鸡眼，马曰游龙，往来飞驰，分毫命中。"

"Linqingben a lakosság a kísérő-vendégek (Biaoke) védelmezéséből él, nincs köztük olyan, aki ne lenne jártas a harci ügyekben.
Gyors lovakat és apró nyilakat használnak; a nyilat tyúkszemnek hívják, a lovat kószáló sárkánynak. Vágtázva cikáznak ide-oda, és hajszálpontosan találnak célba."


Ming Shenzong Shilu (明神宗實錄), a Ming-dinasztia Wanli császárának uralkodását rögzítő hivatalos évkönyve 202. tekercse (卷二百二), A Wanli 16. év, 8. holdhónap Wuwu (戊午) napján rögzített bejegyzés, a Linqing-i katonai toborzásról és a helyi lakosság harci képességeiről szóló javaslat szakasza

Az 1643-as (Chongzhen 16. éve) évszám azért kötődik Linqing -hez, mert a helyi tisztviselők innen javasolták a kísérő milíciák (Baobiao) besorozását a hadseregbe. Itt még nem beszélhetünk a pekingi típusú, rögzített irodákról (mint a Xinglong), hanem fegyveres kísérő hálózatokról, amelyek a csatorna mentén működtek. Őket "biaoke"-nek (标客 kísérő őr), az általuk védett árut "biaobu"-nak (标布 jelölt vászon), a hajóikat pedig "biaochuan"-nak (标船) nevezték. Jelenleg ez a legkorábbi írásos emlék, amelyben a baobiao kifejezés szerepel – a későbbi kísérőirodák (biaoju) előfutárai tehát valójában a Csatorna partján működő népi fegyveres őrcsapatok voltak. Harcművészetük közt a Zhaquan (查拳) is gyakorlott stílus volt, de kiválóan értettek a lovasíjászathoz. Mivel Linqing a Nagy-csatorna mentén feküdt, a Zhaquan stíus pillanatok alatt elterjedt a hajósok, kereskedők és a kísérők körében.

用骏马小箭，箭曰鸡眼，马曰游龙，往来飞驰，分毫命中。巨商大贾常募捐款以护重赀

"gyors lovakat és kisméretű nyilakat használtak; a nyilaikat ’tyúkszemnek’, lovaikat pedig ’kóbor sárkánynak’ nevezték. Oda-vissza száguldva hajszálpontosan találtak célba. A nagybani kereskedők gyakran fizettek nekik jelentős összegeket, hogy oltalmazzák nagyértékű vagyonaikat."

Ming Shenzong Shilu (明神宗實錄) – A Wanli császár uralkodásának hivatalos krónikájának 202. tekercs (卷二百二).

Ez a szöveg bizonyítja, hogy a kísérőirodák nem a Qing-korban a bukkantak fel, hanem a Ming-kori Linqing-i selyem- és pamutkereskedelem biztonsági igényei hozták létre őket. De a történelmi forrásokból kiderül, hogy a kísérői szakmában nemcsak a kemény harci tudás számított, hanem a szilárd hivatali háttér és a kiterjedt alvilági (zölderdei) kapcsolatrendszer is. A testőrségek vezetői gyakran visszavonult, neves nyomozók vagy a harcművész világ (jianghu) nagytekintélyű hősei voltak; az ő arcuk (tekintélyük) és társadalmi beágyazottságuk többet ért minden kardnál. Ahogy a Lao Can utazásai 《老残游记》 című műben is olvasható, a rablóknak is megvolt a maguk szabályzata: "nem volt szokásuk bántani a testőrségeket" (不作兴害镖局的). A kísérők és a rablóvilág szimbiózisban élt: a kísérők ismerték a rablók fészkeit, a rablók pedig tiszteletben tartották a kísérőirodák zászlaját. Gyakran előfordult, hogy ünnepekkor a kísérők ajándékot vittek az útvonal mentén fekvő hegyi erődök vezéreinek; ez a kimondatlan betyárbecsület (江湖规矩 Jianghu-szabály) volt a testőrségek fennmaradásának valódi alapköve.

A suzhoui központ és a második nagy ház

Az északi Cangzhou vagy Shanxi stílusával ellentétben a nanjingi kísérőirodák jellegzetes dél-kínai, "jiangnan" színezetet (sajátos életmódot, üzleti etikettet és harcművészeti stílust) hordoztak. Míg az északi kísérőirodák (mint a pekingi Huiyou) a puszta, poros utak nyers erejét és a "fekete-fehér pragmatizmust" képviselték, addig a nanjingi Zhengyuanxing (正源兴) a "művelt harcos" (文武 – wénwǔ) eszményét hordozta. Harcművézetük, a jiangnan-i kísérők technikája gyakran elrejtette az erőt: míg északon a Paochui stílus robbanékonysága volt domináns, délen a technikák körkörösebbek, "tapadósabbak" voltak, alkalmazkodva a vizes, csúszós rakpartokhoz és a szűk selyemraktárakhoz.

A Qing-dinasztia idején Nanjing volt a császári szövőműhelyek (江宁织造 – Jiāngníng Zhīzào) központja, selyemipara pedig felülmúlta az egész délkeleti régiót. A Jubao-kapun (聚宝门 – Jùbǎomén, ma Zhonghua-kapu 中华门 – Zhōnghuámén) kívüli olyan kereskedőházak, mint a Wei Guangxing (魏广兴 – Wèi Guǎngxīng) vagy az Yu Qitai (于启泰 – Yú Qǐtài), egyenként több ezer szövőszékkel rendelkeztek, termékeik pedig messzi tengerentúli földekre is eljutottak. Mivel a selyem, a brokát és a szatén felbecsülhetetlen értéket képviselt, az áru kísérése és védelme során a kereskedőknek harcművész mesterekre kellett támaszkodniuk. Ennek következtében Nanjing déli részén egy akkoriban igen híres kísérői negyed alakult ki. Ez a városrész egyfajta állam volt az államban, ahol a Jianghu (江湖 – jiānghú) törvényei uralkodtak. Egymás mellett sorakoztak a híres irodák, köztük a Zhengyuanxing (正源兴 – Zhèngyuánxīng). A kapuk felett büszkén lengtek a kísérőzászlókat (镖旗 – biāoqí), amelyeken az irodák nevei és védelmező istenségek szimbólumai szerepeltek. Minden jelentősebb ház belső udvarán állandó harcművészeti edzés folyt, itt csiszolták a Duanda (短打 – duǎndǎ) technikákat és a Songjiang (松江 – Sōngjiāng) vidékére jellemző gyökerező lábmunkát. Nanjing déli kísérői negyede tehát nemcsak egy fizikai hely volt, hanem a Jiangnan-színezetű harci kultúra inkubátora. Itt finomodott az a stílus, amely képes volt megvédeni a birodalom legértékesebb áruját a legveszélyesebb útvonalakon is.

A Qing-kor végén tíz nagy kísérőirodát tartottam számon, ebből kettő Suzhouban székelt. Az első a már említett Zuo Changde (左昌德 – Zuǒ Chāngdé) által vezetett Changlong Iroda (昌隆镖局 – Chānglóng Biāojú) volt, a Jiangnan-régió egyik legbefolyásosabb hálózatát tartotta fenn. Híresek voltak arról, hogy szoros Guanxi (关系 – guānxì) láncolatot építettek ki a suzhou-i selyemcéhekkel és a nanjingi Jiangning Zhizao (江宁织造 – Jiāngníng Zhīzào) tisztviselőivel. Zuo Mester nyolc évig tanulta a "pamuttenyér" v. "Puha tenyér" (绵掌 – miánzhǎng) stílust, és 1844-ben ő kapott megbízást a Császárnak szánt suzhoui hímzések Pekingbe szállítására. Daoguang császár annyira elégedett volt, hogy egy sárga lovaglómellényt (黄马褂 – huángmǎguà) és egy hivatalos testőrzászlót adományozott neki.

A Puha tenyér (绵掌, Mianzhang) a kínai harcművészetek egyik legkülönlegesebb belső irányzata. Mozdulatai folyamatosak, lágyak és rugalmasak, akár a pamut vagy a selyem, de a becsapódás pillanatában hatalmas, robbanásszerű erőt fejtenek ki. A stílus alapelve, hogy nem nyers erővel áll ellen az ellenfél támadásának, ehelyett elvezeti azt, és az ellenfél saját lendületét fordítja vissza. Olyan, mint a víz: lágy és alakítható, de ha akadályba ütközik vagy irányt vált, elsöprő erejűvé válik. A mozdulatok nem szakadnak meg; minden ütés és hárítás egyetlen folyamatos láncolatba fonódik. Úgy tartják:

运劲如抽丝，连绵不断

A mozdulat olyan, mint a selyemgombolyítás, soha nem szakad el.

A támadások nem feszített izmokkal indulnak, a test végig laza (mint a pamut), és az erő csak a találat tizedmásodpercében fókuszálódik egyetlen pontba. Ez a módszer a Rougong Quan (柔功拳) alapelve is. Pamuttenyér rendkívül népszerű volt a hivatásos kísérőmesterek (biaoshi) körében, mert kiválóan alkalmazható volt hajókon, keskeny sikátorokban vagy tömegben, ahol a nagy ívű mozdulatok akadályozva voltak. Bár a Mianzhang egy önálló stílus, elemei és elvei visszaköszönnek más híres irányzatokban is (pl. Taijiquan vagy a Baguazhang). A kínai harcművészeti irodalomban (wuxia) gyakran úgy mutatják be, mint egy "titkos tudást", amellyel az idős, törékenynek tűnő mesterek is képesek voltak hatalmas erejű fiatal harcosokat is legyőzni.

A nanjingi testőrök legtekintélyesebb alakja kétségkívül a "Jiangnan nagy lovagja" (江南大侠 – Jiāngnán dàxiá), Gan Fengchi (甘凤池 – Gān Fèngchí) volt. Híres harcművész, aki a Shaolin stílusban, különösen a belső technikákban és a fegyveres harcban volt jártas. Úgy tartják, hogy a híres szerzetestől, Zhao Taishi (赵太师 – Zhào tàishī, valójában Zhao Wu 赵武 – Zhào Wǔ) tanult. Különösen a Shaolin "külső" (kemény) és "belső" (lágy) módszereinek ötvözéséről volt híres. Gyakran említik vele kapcsolatban a Hua Quan-t (花拳 – huāquán), ami egy kecses, mégis rendkívül gyors és hatékony stílus. A legenda szerint Gan Mester finomította ezt a technikát Nanjing környékén. A "Tíz levélnyi anekdota" feljegyzései szerint Gan még idős korában is vállalt kíséretet; zászlóján a "Nanjingi Gan Fekete Tigris" (南京甘黑虎 – Nánjīng Gān hēihǔ) felirat állt. Ha a rablók megpillantották ezt a lobogót, azonnal elálltak a támadástól és visszavonultak.

Gan Fengchinek számos tanítványa volt, akik közül többen szintén kísérők voltak. A "Nanting-jegyzetek" (《南亭笔记》– Nántíng bǐjì) feljegyezte, hogy egy shandongi kísérő egyszer az úton összetűzésbe keveredett egy szerzetessel. Egész nap küzdöttek, de egyikük sem bírt a másikkal, végül a kísérő elhajította repülő kalapácsát. A szerzetes azonban elkapta a fegyvert, és így kiáltott fel: "Bátyám!" – ekkor derült ki, hogy mindketten Gan Fengchi tanítványai voltak. A Gan családon kívül a Qing-dinasztia Xianfeng-korszakában a nanjingi Yishun iroda (义顺镖局 – Yìshùn Biāojú) is igen nagy hírnévnek örvendett. Ezt az intézményt a Chai család alapította, fénykorát pedig Chai Guanghuan (柴广桓 – Chái Guǎnghuán) vezetése alatt élte. Ő egyszer megmentette az északkeleti "zölderdei" (绿林 – lùlín, értsd: rablóvilág) nagymesterének életét, ezért onnantól kezdve minden északkeletre tartó szállítmányt az Yishun irodára bíztak, és soha egyetlen karavánjukat sem érte támadás vagy veszteség. Az iroda végül a Guangxu-kor végén oszlott fel.

A nanjingi Rongzhuang utcában működött a "Liao Wansheng" (廖万盛 – Liào Wànshèng) kísérőiroda is, amely igen rugalmas üzletmenetet folytatott: a védelem mellett csomagolással, ládázással és fogadó üzemeltetésével is foglalkoztak. Hírnevét alapvetően a Sanhuang Paochui (三皇炮捶 – sānhuáng pàochuí) mesterei alapozták meg, mely stílus volt az iroda hivatalos harci rendszere. Ők voltak a Nagy-csatorna (大运河 – Dà Yùnhé) déli szakaszának urai. A Liao Wansheng zászlója alatt hajózni annyit jelentett, hogy a szállítmány érinthetetlen volt a vízi banditák számára. A Liao Wansheng szoros stratégiai partnerségben állt a nanjingi Zhengyuanxing (正源兴 – Zhèngyuánxīng) házzal és a Jiangning Zhizao (江宁织造 – Jiāngníng Zhīzào) hivatalnokaival.

És ha már Zhengyuanxing... Ez volt a nanjingi selyemipar óriás. Li vezetéknevű tulajdonos eredetileg testőrséggel kezdte pályafutását, majd később selyemkereskedő lett és termékeivel egészen Észak-Amerikáig jutott. Még hetven évvel ezelőtt is állt egy régi testőrház a Rongzhuang utca 58. szám alatt. Az idős lakók emlékei szerint gyermekkorukban még látni lehetett a kapun belül felsorakoztatott kardokat és lándzsákat; a feketére lakkozott faajtó és a faragott szemöldökfa rendkívüli tekintélyt sugárzott. A Zhengyuanxing ház azért volt különleges, mert az északi kísérőirodák vasfegyelmét és harci erejét ötvözte a Jiangnan-i elit gazdagságával és kulturális kifinomultságával.

如水长流 (Rú shuǐ cháng liú)

"Mint a víz örök áramlása."

A Qing-kor végén tíz nagy testőrséget tartottak számon, melyek közül kettő Suzhouban székelt. Az egyik Zuo Changde (左昌德 – Zuǒ Chāngdé) Changlong (昌隆镖局 – Chānglóng Biāojú) irodája volt. Zuo a Shanxi-i Wenshuiból származott, és a suzhoui Yuyong iroda (苏州玉永镖局 – Sūzhōu Yùyǒng Biāojú) mesterétől, Zhang Demao-tól (张德茂 – Zhāng Démào) tanulta a Pamuttenyér (绵掌 – miánzhǎng) stílust nyolc éven át. 1844-ben Jiangsu kormányzója őt bízta meg a császárnak szánt, "Hét madár" (七鸟 – qī niǎo) suzhoui hímzés Pekingbe szállításával. Daoguang császár annyira megörült a küldeménynek, hogy személyesen adományozott neki egy sárga lovaglómellényt (黄马褂 – huángmǎguà, ez volt az egyik legmagasabb uralkodói elismerés Kínában. A sárga szín viselése alapvetően a császári család kiváltsága volt, így a mellény viselője különleges védelmet és tekintélyt élvezett az egész birodalomban) és egy testőrzászlót.

Sókereskedelem - rablók - kísérőirodák

Most hadd ugorjak vissza Shanxi-ba, mert a kínai kereskedelem alapja szorosan kötődik a sótermeléshez-, és kereskedelméhez. A "gu" (賈 – jiǎ kereskedő) írásjegy a shanxi tartománybeli Yuncheng (运城 – Yùnchéng) természetes sóstavához kötődő, homofon "gu" (盬 – gǔ finomítatlan só) szóból ered, melyet xiechiyan-nak (解池盐 – xièchíyán, a tó sója) neveznek.

MEGJEGYZÉS: A xiechiyan (解池盐 – xièchíyán) kifejezés szó szerint a Xie-tó sóját jelenti (Yuncheng sós tavát történelmileg Xiechi-nek hívják). De! A xiechiyan (斜插檐 – xié chā yán – mint ferdén a tetőeresz alá szúrni) a biaoshi szablyatechnikák egyik legfontosabb, rejtett támadást elhárító mozdulata. Ez a technika a "védekezésből azonnali ellentámadás” iskolapéldája, amely Wang Wu és a többi kísérőmester repertoárjának alapvető eleme volt. Itt válik igazán izgalmassá a történet a harcművészetet gyakorlók számára: miért hívják a szablyatechnikát is xiechiyan-nak?

Tudod, a kínai harcművészetekben a nevek gyakran hordoznak "földrajzi kódokat". Ahogy a Xie-tó partján a sós víz a ferde ülepítő vályúkba folyik, vagy ahogy a kristályok ferdén lerakódnak a medence falán, az a mozgás emlékeztet a szablya ferde, "eresz alá szúró" mozdulatára. A biaoshi-k gyakran használtak olyan neveket a technikáikra, amiket csak a belső kör, a Shanxi kereskedelmi hálózat tagjai értettek. A "xiechiyan" kimondása egyszerre utalt a szállítmány eredetére (a sóra) és a védelmi manőverre, amivel azt védték. Ráadásul a Shanxi kereskedők (a Gu-k) és a kísérőmesterek (a Biaoshi-k) között a kapcsolat szinte szakrális volt: a kereskedő adta a tőkét (a sóból), a harcos adta a vért (a szablyával), mindketten GuanYu-hoz imádkoztak, aki a tó szülöttje és a "kereskedelem istene" (is!) volt egyben. Ez a nyelvi és történelmi összefonódás mutatja meg, hogy a kungfu nem vákuumban fejlődött, hanem a legkeményebb gazdasági realitások – mint a sókereskedelem – szülte kényszer (is) fejlesztette.

Az első három dinasztia – a Xia, (i.e. 2070–1600), a Shang, (i.e. 1600–1027) és a Zhou (i.e. 1046–256) – gazdasága a földrajzilag közeli Yuncheng-tó által bőségesen kínált só kitermelésén és fogyasztásán alapult. A kutatások szerint Kína első kereskedői nagy valószínűséggel a Jinshangok (晋商 – Jìnshāng) lehettek. A sókereskedelem azonban csak néhány évszázaddal később fordult igazán a javukra. Ez elvezet minket 986-ba, a Song-kor (960–1279) idejére, mert a Song kormányzat vezetett be monopóliumot a sóra és a kereskedőknek sóengedélyeket, úgynevezett yanyin-eket (盐引 – yányǐn) bocsátott ki. Ez a song-kori yanyin-politika a jinshangok egyik legnagyobb fejlődési tényezőjének tekinthető, amely segített megalapozni befolyásukat a kereskedelmi világban. A Yuan dinasztia (1279–1368) is követte a song-féle yanyin-politikát. A jinshangok a Ming-dinasztia (1368–1644) alatt is megőrizték kiváltságos földrajzi helyzetükből adódó előnyüket, mivel a Ming kormánynak katonai utánpótlást (边镇粮饷 – biānzhèn liángxiǎng) kellett szállítania a határmenti posztokra.

Namost, a sókereskedelem és a kísérőirodák a kínai gazdaságtörténet egyik legfontosabb szimbiózisa. Hadd egyszerűsítsem le: a só volt az az árucikk, amely létrehozta azt a hatalmas tőkét és biztonsági kockázatot, ami hivatásszerűvé tette a harcművészetet. Ahogy fent olvashattad, mivel a Ming- és Qing-dinasztiák idején a só állami monopólium volt, csak engedéllyel rendelkező kereskedők forgalmazhatták. Ezért az ára a rendkívül magas adók miatt csillagászati volt. Mivel a só szállítása (hajón vagy szekereken) lassú volt, a rablóbandák számára a sószállítmány vagy az érte kapott készpénz (ezüst) jelentette a legértékesebb zsákmányt. A kísérőirodák egyik bölcsője épp ezért Shanxi tartomány volt. Ráadásul, a sókereskedelem generálta a legnagyobb készpénzmozgást az akkori Kínában. Mielőtt a papíralapú bankváltók (ld. lejjebb: Piaohao) elterjedtek volna, az ezüstöt fizikailag kellett szállítani. Hát persze, hogy a több tízezer uncia ezüst mozgatása elképzelhetetlen volt fegyveres kíséret nélkül. A sókereskedelem jelölte ki azokat a fő útvonalakat, amelyeken a kísérőirodák "szabványosították" a védelmet. A déli só északra szállítása során a csatorna menti városok (fentebb már taglalt Linqing) a kísérők gyűjtőpontjaivá váltak.

Só nélkül a kísérőirodák rendszere valószínűleg soha nem vált volna ilyen professzionális és országos hálózattá. A só adta a pénzt, a rablók adták a veszélyt, a harcművészet pedig adta a megoldást.

Kölcsönhatások kereskedők és parasztok között

1681-ben a Qing kormányzat a virágzó stabilitás időszakába lépett és számos gazdasági reformot hajtott végre. Ezek ösztönözték a rendszeres kereskedelmi tevékenységek újrakezdését, amelyeket több mint ötven éven át hátráltattak a lázadások és konfliktusok. A különféle regionális kereskedőcsoportok ismét munkához láttak. Az akkori-, négy fontos városi központban nagy-, többféle regionális jellegzetességgel bíró vásárok jöttek létre, amelyeket korábban "A négy nagy gyülekezet" (天下四聚 – tiānxià sìjù) néven ismertek: Peking az északi régiók számára, Foshan a délieknek, Suzhou keleten és Hankou (a mai Vuhan) nyugaton. Ezek a vásárok olyan kereskedelmi forgalmat generáltak, amely elkerülhetetlenné tette a hosszú távú szállítás logisztikai megszervezését, így a kereskedői tőke karavánokon történő továbbítását.

Nna. Ebből adódóan a gyakori forgalom és ezen karavánok mozgása az elszigetelt utakon a közbiztonság romlásához vezetett, amit a banditizmus testesített meg. A Qing-kormányzat kevés figyelmet szentelt annak a kockázatnak, amelyet a kereskedőknek az utakon vállalniuk kellett. Ugyan megörökölték elődeiktől a kaizhong politikát (开中制 – kāizhòngzhì), de paradox módon megőriztek egy másik irányelvet is a korábbi dinasztiáktól, amely a "mezőgazdaság fejlesztését és a kereskedelmi tevékenységek korlátozását” (重农抑商 – zhòngnóng yìshāng) hirdette. Mert Kína birodalmi gazdasági ideálja az volt, hogy a mezőgazdaság támogatását "természetesebbnek" tartották, és ezért előnyben részesítették a kereskedelmi tevékenységekkel szemben. Ennek eredményeként a mandzsuk számára elképzelhetetlen volt akár csak fontolóra venni is, hogy a kereskedők rendelkezésére bocsássanak egy olyan katonai szolgáltatást, amelynek funkciója a kereskedelmi karavánok védelmének biztosítása lett volna.

Ebben az időszakban két társadalmi osztályt érintett a hosszú távú utazás: a kereskedőket és a birodalmi vizsgákra készülő jelölteket. A szállítási volumen és a súly nemcsak a fővárosba érkező birodalmi vizsgákra jelentkező vidékiek számára vált problémássá, hanem a kereskedők számára is, akiknek vagyona (amit szállítottak) messze meghaladták az írástudókét. Az elszigetelt területeken való áthaladás ezt a különböző, sőt ellentétes társadalmi osztályt (a kereskedőket és a tudós-írástudókat) azonos szintre helyezte: életveszélyben voltak.

A harcművészetek gyakorlói leginkább a paraszti osztályhoz tartoztak. Ám mivel ők voltak felelősek a karavánok védelméért, ők alkották azt a társadalmi osztályt (is), amely a legszorosabb együttműködést alakított ki a kereskedőkkel. Ez az együttműködés a veszélyes és elszigetelt utakon utazó kereskedőcsaládok számára a kereskedelmi tevékenység fejlesztésének biztonságos és fenntartható eszközévé vált. Nemcsak a kereskedelmi tevékenységeket segítette, hanem előmozdította a kereskedők társadalmi elismertségét is. A kezdetben a társadalmi ranglétra legalján álló kereskedők képesek voltak versenyre kelni a magasabb rangú társadalmi osztályokkal (Ming–Qing-időszakban a császári Kína hagyományos társadalmi hierarchiája a bürokraták (mandarinok) és írástudók (士 – shì); parasztok (农 – nóng); kézművesek (工 – gōng); és kereskedők (商 – shāng) osztályából állt).

Shanxi kereskedők és a kísérőirodák

A kínai történelmi szakirodalomban szerintem két dokumentum különös jelentőséggel bír, mivel konkrét történelmi mérföldkövet jelentenek ebben a témában.

Az első egy Shanxi tartomány egyik helyi tisztviselője (地方官), Yan Ruilong (嚴瑞龍 ?–1751) az udvarnak címzett beadványa (奏折), mely 1742-ben, Qianlong császár uralkodásának 7. évében írt levél és a következő címet viseli: 山西巡撫嚴瑞龍告示：嚴禁鏢局鏢師不法行為事 "Yan Ruilong shanxi-tartományi kormányzó hivatalos közleménye, amelyben a kísérők illegális tevékenységeinek betiltását kéri”. A második dokumentum egy 1906. május 14-én – azaz Guangxu császár uralkodásának 32. évében – készült fegyverbirtoklási jegyzék (光绪三十二年京城管理鏢局槍支史料), amelyben a mandarinok 13 pekingi kísérőiroda létezését azonosították, összesen 134 puskával. Ez a jegyzék nem csupán egy statisztika, hanem egy kétségbeesett adminisztratív kísérlet volt a kormányzat részéről, hogy ellenőrzés alá vonja a magánfegyvereseket egy olyan korszakban, amikor a modern lőfegyverek már kezdték kiszorítani a hagyományos harcművészeti eszközöket.

Érdekesség, hogy a nagy mesterek (mint Li Cunyi 李存義, 1847–1921 vagy Wang Wu 王子斌 - Wang Zibin, vagy közismertebb nevén Dadao Wang Wu) bár kénytelenek voltak puskákat tartani a kereskedelmi karavánok védelme érdekében, a belső körökben továbbra is a harcművészetet tekintették a "valódi" tudásnak:

“槍打遠，拳打近，近身還是手腳跟刀劍。”

"A puska csak messzire jó, de ha az ellenfél közel ér, a test és a kard dönt."

Az néprajzi kutatások rávilágítanak arra, hogy a császári kormányzat tudós-hivatalnokai valójában nem rögzítették a kísérőirodák társadalmi összetételét és gazdasági tevékenységét. Ez nemcsak a karavánok tevékenységének bizalmas jellegéből és a kísérői tudás szóbeliségen alapuló átadásának folyamatából adódik, hanem abból is, hogy a tisztviselők nem érdeklődtek a kísérőcsoportok és tevékenységük iránt. Ez magyarázza az információhiányt a "difangzhi (地方志)", azaz a helyi értekezések esetében is. Emellett az eredetileg paraszti sorból származó kísérők írástudatlanságát mint tényt tekintem a másik oknak, hogy a "jiapu (家譜)", vagyis a családi nyilvántartások is igen korlátozott írásos információt tartalmaznak, melyek jelentős része elégett a kulturális forradalom idején.

Készítettem egy táblázatot, amely jól mutatja a sanhszi (山西) és hebei (河北) mesterek dominanciáját, akik a kereskedelmi útvonalak csomópontjaiban (Peking, Tienjin, Pingyao) alapították meg a legjelentősebb irodákat. Különösen érdekes a Huiyou iroda (會友鏢局 melynek suzhoui kirendeltsége olyan autonómiával és erővel rendelkezett, hogy önálló tényezőként kezelték a déli utakon), amely a leghosszabb ideig, több mint 180 éven át tudott fennmaradni.

Kísérőirodák (Biaoju) - táblázat

A Jinshangok bankrendszere - a Piaohao (票號)

Látod, a shanxi-tartománybeli banditizmus együttműködésre kényszerített két olyan társadalmi osztályt (a parasztokat és a kereskedőket), amelyeket látszólag minden elválasztott egymástól. Ez alapján a kereskedők új autonómiát élvezhettek a tőkealapú cserében, amelyet úgy jellemezhetünk, mint "a kapitalizmus egy régi változatát, ahol a szabad verseny uralkodott". Cserébe a liberális gazdasági rendszer ezen formája ösztönözte a kereskedők és a kísérők közötti kooperációt. És ez volt az a körülmény, amely fokozatosan életre hívta az első hivatalos kísérőirodákat.

A kereskedők és áruik védelmének felelőssége mellett a kísérőirodák fontos szerepet játszottak a kölcsöntörlesztések kikényszerítésében is. Gondolj bele, hogy az egyre dinamikusabbá váló pénzforgalom miatt a kísérettel történő szállítás bizony igen jelentősen járult hozzá a késedelmeknek kitett-, és a teljes regionális kereskedelmi körre kiterjedő kereskedelmi tranzakciók összehangolásához. Így hamarosan új pénzügyi folyamatok jelentek meg, amelyek célja a hitelnyújtás és a kereskedők adósságjog-szerzésének jobb feltételeinek biztosítása volt. Ezenfelül az az érv, amely ezt az új aktívvá váló kereskedelmet a kereskedelmi kapitalizmus irányzatának előjátékaként határozza meg, egyre meggyőzőbbé vált, mivel a kereskedelem a XVIII. század folyamán összekapcsolódott a piaohao (票号 – piàohào) néven ismert, "[pénz]utalvány-iroda” alap alapú bankrendszerrel.

Piaohao (票號)

A Jinshangok hozták létre ezeket a piaohao-kat. Mivel ők kezelték a birodalom ezüstforgalmát, a kísérőirodák tőlük kapták a legzsírosabb megbízásokat. Zhang Heiwu (张黑五 – Zhāng Hēiwǔ) Xinglong Biaoju-ja (兴隆镖局 – Xīnglóng Biāojú) és Wang Wu (王五 – Wáng Wǔ) Yuan Shun irodája (源顺镖局 – Yuánshùn Biāojú) is a Shanxi tőkére épült. A fentebb említett Xiechiyan (tudod, a sós tó neve és a szablya-technika) pont ezért vált közös nyelvvé. A kereskedő tudta, mit szállít (a Xiechi-sót), a harcos pedig tudta, hogyan védje meg (a Xiechiyan-mozdulattal). A Jinshangok nemcsak pénzelték, hanem formálták is a stílusokat. A Shanxi tartományból induló irányzatok, mint a Xingyiquan (形意拳 – xíngyìquán Forma és Szándék Ökle) vagy a Liuhe Quan (六合拳 – liùhéquán Hat Harmónia), a kereskedelmi útvonalak mentén terjedtek el.

Ha Kínába mész, mindenképp látogass el Pingyo-ba, ha teheted. E városban Lei Lütai (雷履泰 – Léi Lǚtài, 1770–1849) kereskedő által alapított Rishengchang (日升昌 – Rìshēngchāng) céget ismerik el Kína első piaohao-jaként. Mindazonáltal a Shanxi Piaohao Shiliao (山西票号史料 – Shānxī piàohào shǐliào) – Shanxi utalványirodák történelmi dokumentumai) elsődleges forrásain alapuló történeti kutatások vitatott elméleteket is felvetnek a piaohao eredetéről. Hogy’ csak egy példát említsek: a Pingyao-i Történeti Kutatóintézet Pingyao Piaozhuang Jilüe (平遥票庄纪略 – Píngyáo piàozhuāng jìlüè) című kézirata szerint az első piaohao valójában a Xiyucheng (西玉成 – Xīyùchéng) cég volt.

A piaohao-k kötelesek voltak huipiao-kat (汇票 – huìpiào) kibocsátani, ami egyfajta papíralapú dokumentum volt, amely garantálta a pénz kifizetését egy meghatározott időpontban. A szállított áruk súlya és az utak veszélyessége miatti problémák leküzdése érdekében Lei Lütai kidolgozta ezen dokumentumok cseréjének új, titkos kódon alapuló rendszerét, a mimafa-t (密码法 – mìmǎfǎ). A többi meglévő kapcsolódó pénzügyi folyamatot – mint például a qianzhuang-ot (钱庄 – qiánzhuāng, szó szerint: készpénztartalék) vagy a zhangju-t (账局 – zhàngjú, könyvelőirodák) – szintén hozzáigazították a piaohao által működtetett árutovábbítási rendszer elszámolási módjához, valamint a szállítások közös naptárához (biaoqi 镖期 – biāoqī).

Kereskedelmi utak, természeti környezet és a banditizmus

Ahhoz, hogy megértsd a kontextust, amelyben a rablóbandák a kereskedők életében megjelentek, figyelembe kell venni a természeti környezetet, a megtett távolságokat és az érintett területek akkori-, közigazgatási helyzetét. Egy kereskedelmi út – az áruszállítás módjától függően – egy hónaptól akár egy teljes évig is eltarthatott, a karavánok bizony ennyi időt töltöttek az úton.

ÉRDEKESSÉG: Az úton a kísérőmesterek tartották magukat a "három tudás, egy tilalom" (三会一不 sānhuì yībù) elvéhez, ami a következőket jelentette: tudni kell hajat vágni / borotválni (会理发 huì lǐfǎ), tudni kell főzni (会做饭, huì zuò fàn), tudni kell cipőt javítani (会补鞋, huì bǔ xié), de tilos arcot mosni. Az első három pont azt hiszem magától értetődő, az arcmosás tilalma (不洗脸, bù xǐliǎn) pedig azért alakult ki, mert az egész éves szélnek és tűző napnak kitett környezetben a frissen mosott bőr könnyebben sérült; ezzel szemben a rárakódott porréteg hatékonyabb védelmet nyújtott az elemekkel szemben. Ha egy kísérőmester azt mondta: "Holnap végre arcot moshatunk" (明天就可以洗脸了), az azt jelentette, hogy másnap megérkeznek a célállomásra.

A császári korszak során Észak-Kína környezeti és politikai viszonyai Shanxi tartományt földrajzilag zárt térséggé tették, amelyben az emberek mozgása különösen nehézkes volt. Egyrészt a természeti adottságok, mint például a tartomány körül zártsága a Taihang-hegység (太行山 – Tàiháng Shān) által keleten, valamint a Yin-hegység (阴山 – Yīn Shān) és a Lösz-fennsík által északon, nehezen hozzáférhetővé tették a régiót. Másrészt határellenőrző pontok (门关 – ménguān) felügyelték, különösen a henan-i Mengjin (孟津 – Mèngjīn) és a déli Tongguan (潼关 – Tóngguān) posztok, nyugaton Lüliang (吕梁 – Lǚliáng) városa, északon pedig különösen a Yanmen (雁门 – Yànmén) hágó.

A történeti kutatások rámutattak, hogy a rablóbandák leginkább azokon a területeken voltak aktívak, ahol az Udvar tekintélye gyenge volt. A késő császári Kínában Shanxi-, Sichuan vagy Anhui tartományok voltak a "banditák régiói", a Qing-kormányzat büntetőtörvénykönyvében (大清律例 – Dà Qīng Lǜ Lì) eltérően kezelte ezeket a területeket. Ez a dokumentum nem csupán egy jogi szöveg volt, hanem az a keretrendszer, amely meghatározta, ki viselhet fegyvert, ki ölhet önvédelemből, és mikor válik egy harcművész „lázadóvá”. Ami a kísérői tevékenységet illeti, maga a rablás, mint jelenség megint csak nincs jól dokumentálva az archívumokban és feljegyzésekben, főként csekély történelmi jelentősége miatt. Ugyanakkor az alábbi megjegyzésből láthatjuk, milyen komolyan vették a karavánok elleni támadásokat:

在山西省境內有一項通用法令：凡三人以上集體行劫者, 其罪責較之常法應加一等處置。此項規定亦完全適用於所謂的『武裝幫伙』；即便該幫伙中僅有一人攜帶短刀, 亦足以認定為武裝犯罪。同時, 在適用法律於無武裝幫伙時, 亦無重大區別——其各項刑罰僅僅減一等執行。

"Shanxi-ban egy általános rendelkezés érvényes, amely szerint a három vagy több személy által elkövetett rablás egy fokozattal súlyosabb büntetést von maga után, mint az átlagos bűncselekmény. A fenti rendelkezések teljes egészükben vonatkoznak az úgynevezett »fegyveres bandákra« is; ezek megalakulásához már az is elegendő, ha a banda egyetlen tagjánál akár csak egy kés is van. Ugyanakkor nem tesznek nagy különbséget a szabályok alkalmazásakor a fegyvertelen bandák esetében sem – ott a különféle büntetési tételeket csupán egy fokozattal mérséklik.”

Nagy Qing-birodalom törvénykönyvében (Daqing Lüli – 大清律例) az "Emberölés és rablás" (Qiangdao - 強盜) fejezet alatt található
Daqing Lüli – Xinglü – Qiangdao (大清律例·刑律·強盜), helyi kiegészítés: Shanxi Shengli – Qiangfa (山西省例·槍法/盜案).

Míg a Ming-dinasztia idején a Jinshangok fejlődése elsősorban a virágzó sókereskedelemre és a kaizhong-politika (开中法 – kāizhòngfǎ) sikerére támaszkodott, a XVII. századtól kezdve a shanxi-i kereskedők tea-kereskedelemmel is foglalkozni kezdtek. Ezzel egy új chashang (茶商 – cháshāng) utat, vagyis "kereskedelmi tea[-utat]" nyitottak meg, amely összekötötte Shanxi-tartományt a mongol-orosz határ közelében fekvő Kyakhta-val. A kereskedelmi üzlet sikere a karavánkonvojok növekvő volumenében és gyakoriságában nyilvánult meg, ami természetesen felkeltette a tolvajok figyelmét is.

De hogyan látta az átlagember a fosztogatókat és banditákat?

Észak-Kínában a banditákat általában a nagy-falon-túli (塞外 – sàiwài), marginális és barbár népességekkel társították, és tufei (土匪 – tǔfěi), daofei (盗匪 – dàofěi) vagy zei (贼 – zéi) néven nevezték őket, amelyek mind a "bandita" szinonimái. Vannak azonban finom árnyalatok a rablás leírására használt kínai kifejezések között. Legalább kétféle gyakorlatot kell megkülönböztetned: a daoqie-t (盗窃 – dàoqiè), a "cseles vagy lopakodó lopást", és a qiangjie-t (抢劫 – qiǎngjié), a "fegyveres fosztogatást", vagyis az erővel és erőszakkal elkövetett rablást. A banditák nem folyamodtak szisztematikusan erőszakhoz a támadásaik során, és az elbeszélések alapján a fosztogatóknak három fajtája létezett: a "profi", aki egy elszigetelt területet tartott felügyelete alatt; a vidéki területeken rejtőzködő, rablásra "szakmabeli” egykori bűnöző; és a mélyszegénységben élő "amatőr".

A "profik" a lehető legnagyobb mértékben kerülték a konfliktust, mert tudták, hogy az erőszak nem kifizetődő. Arra törekedtek, hogy tárgyalásokat kezdjenek, és arra kényszerítsék a kereskedőket, hogy úthasználati díjat fizessenek. Ezért közöttük és a kísérők között összetett együttműködési kapcsolat alakult ki. A "szakmabeliek" szökésben lévő egykori bűnözők voltak, akiket a pénzvágy hajtott, és sokszor az életüket is kockáztatták egy kereskedelmi karaván kifosztásáért. De ezek a támadások mindig jól előkészítettek voltak. Jobban szerettek "csellel lopakodva lopni", mint erőszakot alkalmazni. Ezzel szemben az "amatőrök" jelentették a legveszélyesebb fenyegetést a kereskedőkre és a kísérőkre, mivel hiányzott belőlük a hosszú távú logikára épülő szervezeti keret. Vándorló fegyveres csoportok-, bandák voltak, akik kevéssé becsülték az életet, és leginkább nem voltak jövőbeni terveik.

A kereskedelmi karavánok elleni támadások brutalitása néhány népszerű elbeszélésben is megjelenik. Egyik jó példa erre az alábbi népdal, amely a Shahukou (杀虎口 – Shāhǔkǒu) régióról szól, valószínűleg a legjobban szimbolizálja a kereskedők banditáktól való félelmét.

殺虎[胡]口，
殺虎[胡]口
， 没有錢財難過口。
不是丢錢財，
就是刀砍頭。
過了虎[胡]口心還抖。

"Sahukou,
Sahukou,
pénz nélkül nehéz átjutni a hágón.
Vagy a vagyonodat veszíted el,
vagy a fejedet vágják le a karddal.
De még ha át is jutottál a hágón,
a szíved akkor is tovább remeg.”

"Zou Xikou" (走西口) dalciklus és a hozzá kapcsolódó népdalok magva a Ming-dinasztia közepén született, de végleges formáját a Qing-dinasztia (1644–1912) idején nyerte el

A Shahukou (杀虎口 – Shāhǔkǒu, szó szerint: "Tigrisölő-hágó") a Nagy Fal egyik legfontosabb és legveszélyesebb átjárója volt Shanxi és Belső-Mongólia határán. Ez a dal tökéletesen összefoglalja a Jinshang kereskedők dilemmáját: az utak elszigeteltsége és a rablóbandák kegyetlensége miatt a kereskedőnek vagy fizetnie kellett (gyakran a kísérőirodák közvetítésével), vagy az életét kockáztatta. A "remegő szív" (心颤 – xīnchàn) az átjutás után is a folyamatos fenyegetettség érzésére utal, amely végig kísérte őket a hosszú kereskedelmi utakon - itt dőlt el ugyanis, ki a valódi mester. Amikor egy kísérő, mint a fiatal Wang Wu vagy Li Cunyi először érkezett a hágóhoz, a "remegő szív" a feszültség és az adrenalin metaforája volt. A harcművészetekben, pl a Xingyiquan-ban tanítják a "Szív és Szándék Harmóniáját" (心与意合 – xīn yǔ yì hé). Ha a szív remeg, a technika szétesik. A buddhista harcművészetekben a "szív" a tudat valódi természetét jelenti, ahogy a klasszikus kínai mondás tartja: "A szív az uralkodó, az energia a zászló, a test pedig a sereg." A Shahukou hágónál tapasztalt "remegő szív" ellenszere a buddhista alapokon nyugvó mentális fegyelem volt. A buddhista harcművészetek egyik alappillére a 心意合一 – xīnyì héyī, vagyis a Szív és a Szándék egysége. A harcos feladata, hogy a "szívet" (ami egy csapongó majomhoz hasonlít) a "szándék" (ami egy fegyelmezett ló) segítségével megzabolázza. Úgy tanítjuk a buddhista autentikus harcművészetekben (mint a Rou Gong Quan-ban is) hogy kétféle tudat (szív) állapot létezik a harcban: az, ami ragaszkodik az élethez és retteg a haláltól, ez okozza a "remegést" a Shahukou-nál. A buddhista harcművész célja ezen ragaszkodások elvágása. Az "Üres Szív" (无心 – wúxīn) a "tudat nélküli tudat", mely nem érzéketlenséget jelent, hanem azt, hogy a tudat nem akad meg egyetlen gondolaton vagy félelmen sem. A szablya magától mozog, mert nincs egó, ami blokkolná az utat. A buddhista harcművészetben a "szív" az irányítótorony. Ha mozdulatlan, a kísérő a saját félelmét is meghaladta. Ezért úgy gyakoroltak, hog minden egyes technika mozgó meditáció is. Ha a mozdulat tökéletes, a szív is megnyugszik benne, mozdulatlanná lesz.

A Shahukou-nál a kísérőmestereknek le kellett győznie ezt a belső remegést, hogy a kezük stabil maradjon. Érdekesség, hogy a hágó nevében a "tigris" eredetileg a (胡 – hú) írásjegyre utalt, amelyet a kínaiak a "barbár" vagy idegen népekre használtak, de később a barátságosabb hangzású "虎 – hǔ" karakterre (tigris) cseréltek.

Bizonyosan saját nyelvük és kultúrájuk volt, amely különbözött a Han kínaiakétól. A történészek szerint ezen csoportok egy része mongol vagy mandzsu származású volt, vagy legalábbis ezen népcsoportok határvidéki keveredéséből jött létre. Ez a nyelvi és kulturális sokszínűség elengedhetetlenné tette a közvetítők jelenlétét. A kísérők (biaoshi) esetében a harcművészeti jártasság mellett ezért volt kulcsfontosságú a nyelvismeret és a kulturális kódok ismerete. Sokan közülük beszéltek egyfajta határmenti keveréknyelvet vagy ismerték a rablók által használt titkos szakzsargont (行话 – hánghuà), vagy "fekete beszéd” (黑话 – hēihuà), mert ez a túlélés záloga is volt. Ez a közös nyelvezet tette lehetővé a rituális párbeszédeket és az alkudozást, amely során a kísérő jelezhette a rablóknak, hogy melyik irodához tartozik, és hajlandó-e váltságdíjat vagy úthasználati díjat fizetni a vérontás elkerülése érdekében. A heihua / hanghua (黑话 / 行话) egy szubkultúra titkos kódja, szó szerint "fekete beszédet" jelent. Célja a teljes titoktartás a hatóságok előtt de mégis, a rablók ezzel tudták azonosítani egymást, vagy megtervezni a rajtaütéseket. De ezen a nyelven beszéltek a zsákmányról anélkül, hogy a kívülállók bármit is sejtettek volna. Ezt más néven "镖话 – biāohuà"-nak vagy "口号 – kǒuhào"-nak hívtak. A kísérők (Biaoshi) nem titkolták, hogy van saját nyelvük; ez a szakmai büszkeségük része volt, melynek célja a biztonságos munkavégzés, az információvédelem és a diplomácia volt. A "biaohua" hidat képezett a törvényes világ (kereskedők) és a törvényen kívüli világ (rablók) között. Ezzel a védelem megszervezése nem csupán fegyveres erőn, hanem egyfajta interkulturális diplomácián is alapult.

A legérdekesebb különbség akkor mutatkozott meg, amikor a két csoport találkozott.

Mert a kísérőnek ismernie kellett a "heihua"-t, de nem feltétlenül beszélte azt a saját társai között. Ha egy kísérő nem értette a rabló "heihua-ját", akkor nem tudott tárgyalni és azonnal harc tört ki. A kísérő feladata az volt, hogy a rabló "fekete beszédére" a saját professzionális-, tisztelettudó "biaohua"-ján válaszoljon. A rablók ezt a nyelvet vagy zsargont arra is használták, hogy teszteljék a kísérőt. Ha a kísérő a válaszában túl sok rablószleng-et használt, az már gyanús volt. A kísérőnek meg kellett tartania a méltóságát azzal, hogy ismernie kellett a rablók kódját, de a saját "tiszta" szakmai nyelvén kellett maradnia. Nem egyszerű feladat, ugye?

Ez a rituális párbeszéd, az úgynevezett "Válaszadás a hegyen” (问答山门 – wèndá shānmén), a kísérőmesterek diplomáciájának csúcspontja volt. Amikor a karaván egy gyanús útszakaszhoz ért, a kísérőmester megállt, és a "fekete beszéd" (黑话 – hēihuà) szabályai szerint megszólította a láthatatlan vagy útblokádot állító rablókat.

A klasszikus párbeszéd és annak menete így nézid ki.

I. A "Kapu nyitása" (a kísérő első kiáltása)

Amikor a kísérő észleli a rablókat, nem támad, hanem tiszteletteljesen, de magabiztosan kiált:

"合吾！” (Hé wú!) Jelentése: "Együtt vagyunk!” / "Egy család vagyunk!” (ez a kísérők univerzális jelszava volt, amivel jelezték, hogy ők is a "zöld erdő" vagy a Jianghu törvényei szerint élnek.)

II. A rituális kérdezz-felelek

Ha a rablók válaszoltak, elindult a "szakmai" vizsgáztatás:

Rabló: "Melyik hegyről jössz? Melyik vízről érkeztél?" (azaz kicsoda a mestered és ki fizeti az utadat?)

Kísérő: "在下走的是水路，吃的是合吾饭。", ami magyarul annyit tesz, hogy "Az úton járok (a vizet követem), és a ’Héwú’ kenyerét eszem.” (jelentése: hivatalos kísérő vagyok, aki a szakma szabályai szerint dolgozik.)

Rabló: "Van-e nálad ’ajándék’ a testvéreknek?” (Akarsz-e vámot fizetni, vagy harcolni fogsz?)

Kísérő: "达摩老祖留下的饭，大家分着吃。" azaz: "Bodhidharma ősapa hagyta ránk az ételt, osszuk meg egymás között." (jelentése: elismerem a jelenlétedet, és hajlandó vagyok egy kis ’úti költséget’ fizetni a béke érdekében, de ne akard az egész rakományt.)

III. A megegyezés vagy a harc

Ha a rablóvezér elégedett volt a kísérő válaszaival és tisztelettudó fellépésével, gyakran így felelt:

"既是地道的朋友，请借路而过。" azaz: "Mivel igazi barát vagy (érted a szakmát), kérlek, haladj át az úton."

Ekkor a kísérő egy kisebb összeget vagy ajándékot hagyott hátra (ezt hívták "vámvásárlásnak" - 買路錢 mailuqian), és a karaván sértetlenül haladt tovább. Ha azonban a rabló nem ismerte el a kísérő rangját, vagy túl sokat követelt, a kísérő-mester harcművészeti tudását alkalmazta.

Ez a párbeszéd egyfajta "pszichológiai szűrő" volt. Az amatőr banditák nem tudták a helyes válaszokat, így a kísérő azonnal tudta, hogy velük szemben csak az erő segít. A profi rablók nem akartak kockáztatni egy kísérő-mester ellen, ha egy kis pénzért cserébe elkerülhették a vérontást. A kísérők és a rablók között sokszor évtizedes, kimondatlan szövetségek álltak fenn.

A korai császár-kori Kína idején őseik között akár a Xiongnu-k (匈奴) is ott lehettek – egy félnomád hagyományok köré szerveződő népesség, amely jurtákban vagy barlanglakásokban élt.

Shanxi vidékén, a barlanglakások. A képeket még a 2010-es évek elején készítettem

A birodalom periférikus régióiban laktak, és a kínai történelmi szemlélet szerint – mely a Középső Birodalmat a világ központjának tekinti – a xiongnu-k (匈奴 – Xiōngnú) civilizálatlan népként jelentek meg a kínaiak tudatában. A sztyeppék nem-han népeit ezért olyan általános és visszatérő kifejezésekkel azonosították a barbárokkal, mint az yi (夷 – yí), rong (戎 – róng), di (狄 – dí) és man (蛮 – mán).

A banditizmus fenyegetése valóságos volt a kereskedők és a kísérők számára, akik ezt vagy fizikai erőszakként, vagy legalábbis egyfajta pszichológiai nyomásként élték meg, ahogyan azt több művészeti alkotás is megjelenítette:

按著鏢行的規矩，“賊” 是朋友 […] 可是干鏢行的死在賊手裡的，也不在少數。

"A kísérőirodák szabályai szerint a 'rabló' [tolvaj] barát... de azért nem kevesen vannak azok is, akik a kísérők közül rablókéz által vesztették életüket."

filmművészet egyik legmeghatározóbb "Biaoju” (biztonsági iroda) történetéből, a The Great Protector (eredeti címén: Biao Men - 镖门, 2014) című televíziós sorozatból, az ahhoz kapcsolódó forgatókönyvi forrásból

A rablóbandák, az erőszak és a kormányzati korrupció összefüggése

A Ming-időszakban a rabló és fosztogató tevékenységek többsége Dél-Kínában összpontosult a kormányzati jelenlét hiánya miatt, mivel erős császári jelenlét Peking körül volt leginkább érezhető. Mire a Qingek meghódították Kínát, a mandzsuk által elkövetett sorozatos mészárlások és vérontás összekapcsolta az udvart a banditizmus fejlődésével. A yangzhou-i mészárlás például egészen a Yangzhou Shiri (扬州十日 – Yángzhōu shírì – Jangcsou tíz napja) felfedezéséig ismeretlen maradt, amely "bizonyosan a legteljesebb tanúságtétel a Ming–Qing átmenet során történt legszörnyűbb kegyetlenségekről". A mandzsuk olyan erőszakkal alapozták meg uralmukat Kína-szerte, hogy nehéz elképzelni, hogy hódításuknak ne lettek volna következményei az ország társadalmi stabilitására nézve, különösen az északi, han és mandzsu etnikai csoportok által közösen lakott távoli régiókban. Az erőszakos kormányzás társadalmi súrlódásokat és feszültségeket okozott a városi központokban, ami elvonta a hatóságok figyelmét a vidéki területekről. Ez pedig megfelelő táptalajt biztosított az útonálló fosztogatók, majd pedig a hadurak és milíciáik megjelenéséhez.

A harcművészet a mandzsu hódítás és a vidéki útonállók elszaporodása után egyéni túlélési stratégiát követelt meg. Mivel a vidéki útonállók nem vívóleckét akartak adni, hanem ölni a zsákmányért, a harcművészetekből kikoptak a díszes elemek. A fentebb már említett két stílus, a Liuhe Quan (六合拳 – liùhéquán) és a Xingyiquan (形意拳 – xíngyìquán) azért vált népszerűvé, mert közvetlen, lineáris volt, azonnal harcképtelenné tette az ellenfelet. A mandzsu hódítás és a Qing-dinasztia megszilárdulásának időszaka a Shaolin kolostor számára a legellentmondásosabb korszak volt: egyszerre volt a fizikai pusztulás és a szellemi mitizálódás ideje. Míg a városokban a mandzsuk a rendet próbálták fenntartani, a Shaolin a han ellenállás szimbólumává vált, ami alapjaiban változtatta meg a harcművészetüket. A Ming-dinasztia bukása után sok hűséges katona, tábornok és tisztviselő szerzetesnek állt, hogy elkerülje a mandzsu megtorlást, így pedig Shaolin falai között a harcművészet már nem csupán szerzetesi fegyelem volt, hanem katonai kiképzés. A kolostor a titkos társaságok (mint a Triádok vagy a Fehér Lótusz) szellemi hátországává vált - különösen a délvidéken. A "Döntsd meg a Qinget, állítsd vissza a Minget" (反清复明 – fǎn Qīng fù Míng) mozgalom nem csupán egy politikai jelszó volt, hanem az a szellemi és szervezeti keret, amely meghatározta a kínai harcművészetek fejlődését a XVII.-XIX. század között. Ez a mozgalom tette a kínai kungfut a kulturális ellenállás eszközévé - a mozdulatsorokba (套路 – tàolù) titkos jeleket építettek be. Példaként hozom a legtöbb forma elején látható "Ölelő Ököl Üdvözlést" (抱拳礼 – bàoquánlǐ) – ahol a bal tenyér átfogja a jobb öklöt (klasszikus Baoquan Li) – a Ming karaktert (明 – míng) formázza: a Nap (日 – rì - kör/tenyér) és a Hold (月 – yuè - sarló/ököl) írásjegyeinek egyesítéséből. Ez egyrészt néma hitvallás volt a Ming-dinasztia mellett, másrészt üzenet, hogy "a bölcsességem kontrollálja az erőmet", mint egy ígéret arra, hogy a harcos nem fogja visszaélni a tudásával, és tiszteli az ellenfelet. Ha a mester a mellkasához közel tartotta a kezét, az tiszteletet és bizalmat jelentett. Ha messzire kitolta, az "erődemonstráció" volt, jelezve, hogy kész a harcra. Fontos megjegyezni, hogy a bal tenyér (nap/bölcsesség) azért takarja a jobb öklöt (hold/erő), mert a konfuciánus etikett szerint a bal oldal a "tisztelet", a jobb oldal pedig a "támadás" oldala.

A mandzsuk tisztában voltak vele, hogy a Shaolin a mozgalom spirituális központja. A történelem során többször is (legendák szerint 1647-ben vagy 1732-ben) megpróbálták felszámolni a kolostort, amikor a szerzetesek szétszéledtek. Ez a "szétszóródás" azonban nem megölte, hanem elterjesztette a harcművészetet. A menekülő mesterek falvakban telepedtek le, és átadták tudásukat a helyi milíciáknak (乡勇 – xiāngyǒng), akiknek később a banditák és a mandzsu adószedők ellen is védekezniük kellett. Mindeközben pedig a mandzsu hatóságok a városi lázadások leverésére és a han értelmiség megfigyelésére koncentráltak, a vidéki utak biztonsága gazdátlanná vált. Ha nincs a mandzsu elnyomás és az ellene irányuló mozgalom, a kínai harcművészet ma valószínűleg csak egy elfeledett katonai kiképzési forma lenne. Az ellenállás tette élővé, titokzatossá és erkölcsileg emelkedetté.

A kíséretek nem-hivatalos és hivatalos dimenziói

A hivatalos kísérői tevékenység Qianlong császár uralkodásának idejére (1735–1796) nyúlik vissza. Az első cég, a Xinglong Biaoju (兴隆镖局 – Xīnglóng Biāojú) létezése jól dokumentált ebben az időszakban, Pekingben, a Suntien prefektúrában a Qianmen utcában működött. Létrehozását egy vélhetően Shanxi-tartományból származó, Zhang Heiwu (张黑五 – Zhāng Hēiwǔ) néven ismert harcművésznek tulajdonítják, aki a Császár egyik harcművészeti oktatója volt. Zhang Heiwu neve szó szerint "Fekete Ötöst" (黑五 ) jelent. Érdekesség, hogy a későbbi kísérőmesterek (biaoshi) körében a "Heiwu" név egyfajta tiszteletbeli hivatkozássá a kísérőirodák világában; amikor útközben a rablókkal találkoztak, gyakran kiabálták, hogy "Hewu', ezzel jelezve, hogy az alapító mester hagyományait követik. A "kísérőiroda" jelentésű "biaoju" kifejezés azonban csak később, a Köztársaság korában (1912–1949) jelent meg először a "镖局 – biāojú" írásmódban.

ÉRDEKESSÉG a "Biao" (镖) írásjegy fejlődéséről: kezdetben gyakran használták a "镖" (hajító tőr/fegyver) karaktert, ami a kísérők egyik jellegzetes eszközére utalt. Később ez vált a hivatás hivatalos megnevezésévé, összeforrva az arany (金) gyökkel, jelezve az ezüst- és értékszállítmányok védelmét.

De, nem hivatalos kísérői tevékenységnek már jóval a magán- és hivatalos irodák történelmi megjelenése előtt léteztek. Példaként Li Yaochen (李尧臣 – Lǐ Yáochén, 1876–1973), aki a késő császárkortól a Köztársaság első évtizedéig dolgozott kísérőként, tanúvallomásában megemlíti, hogy bizonyos harcművészeti jártassággal rendelkező csavargók alkalmi kísérést vállaltak, és kezdetleges védelmi szolgáltatásaikat útmenti fogadókban árulták az utazóknak és kereskedőknek.

「在老北京和往來的道兒上，有一種人叫『蹭道兒的』。這些人多少懂點武藝，或是拉過幾天架式，平日里沒正經營生，就在那路邊的小店、大車店里待著。 遇上落單的買賣人或是小商販，他們就上去搭訕，說能保一段平安。這叫『打短開』，也叫『跑單幫的隨從』。按規矩，大鏢局瞧不上這點買賣，可對於那些請不起大鏢局的人，這些『流浪漢』就是他們的依靠。

這些人在店里跟掌櫃的熟，哪段路有賊，哪段路不太平，他們門儿清。其實他們跟路上的賊也常有來往，說白了，這就是靠臉面和江湖規矩混口飯吃。」

A régi Pekingben és az onnan kivezető utakon élt egy bizonyos típusú ember, akiket »útmenti élősködőknek« (ceng dao’er de) hívtak. Ezek az alakok konyítottak valamennyit a harcművészetekhez, vagy legalábbis tanultak pár alapállást és mozdulatot korábban. Rendes foglalkozásuk nem volt; többnyire az út menti kis fogadókban vagy a szekeresek pihenőhelyein (dache dian) ütötték el az időt.

Amikor magányos kereskedővel vagy vándorárussal találkoztak, megszólították őket, felajánlva, hogy egy szakaszon szavatolják a biztonságukat. Ezt nevezték »rövid távú kísérésnek« (da duankai), vagy a »magányos utazók kíséretének«. A szabályok szerint a nagy kísérőirodák (biaoju) lebecsülték az ilyen apró üzleteket, de azoknak, akik nem engedhették meg maguknak a profi védelmet, ezek a »csavargók« jelentették az egyetlen támaszt.

Ezek az emberek jóban voltak a fogadósokkal, és tűpontosan tudták, melyik útszakaszon tanyáznak rablók, vagy hol nincs biztonság. Valójában gyakran magukkal a rablókkal is kapcsolatban álltak. Egyszerűen fogalmazva: a tekintélyükre (lianmian) és a Jianghu íratlan szabályaira támaszkodva keresték meg a mindennapi betevőt.”

Li Yaochen visszaemlékezéseiből származó részlet 1960-as évekből, mely a 《北京文史资料精选》 (Beijing Wenshi Ziliao Jingxuan – Válogatott pekingi kultúrtörténeti források) sorozatban olvasható

Li tanúvallomása és emlékei a kínai harcművészeti történetírás egyik legfontosabb forrásművében, a "Wulin Wenxian” (武林文献 – Wǔlín Wénxiàn – Harcművészeti Dokumentumok) sorozatban, illetve az abból készült gyűjteményes kötetekben olvashatók. A legpontosabb forrás, ahol Li Yaochen részletesen beszél a kísérők életéről, a rablókkal való kapcsolatáról és a szakma kódjairól az a Beijing Wulin Huiyi (北京武林回忆 – Běijīng Wǔlín Huíyì), magyarul: Pekingi harcművészeti emlékek a XX. század közepén és második felében készült interjúkat és visszaemlékezéseket tartalmazza. Li Yaochen, aki matuzsálemi kort (97 évet) élt meg, az egyik utolsó hiteles szemtanúja volt a kísérőirodák aranykorának és bukásának. Li Yaochen volt az, aki Cixi császárné testőrségében is szolgált, így látta a rendszert a legmagasabb állami szinttől a legporosabb vidéki utakig. Li nemcsak Wang Wu kortársa volt, hanem a híres San He Biaoju (三合镖局 – Sānhé Biāojú – Három Harmónia Kísérőiroda) oszlopa. Vallomása azért egyedülálló, mert nála olvashatsz először arról, hogy a Biaohua (镖话 – biāohuà, titkos nyelv) ismerete nélkül egy harcművész "félkarú óriás” volt az úton. Ez volt Li egyik legfontosabb tanítása: hiába volt valaki verhetetlen harcos, ha nem tudott tárgyalni a rablókkal a Biaohua nyelven, minden sarkon harcolnia kellett volna, ami előbb-utóbb a szállítmány pusztulásához vezetett volna. Ő írta le, hogyan változott a harcmodor, amikor a lőfegyverek megjelentek. Ő tanította a 29. hadsereg katonáit a híres "Kard-század” (大刀队 – Dàdāoduì) közelharcára a japánok ellen, átültetve a kísérők technikáit a modern hadviselésbe.

A kereskedők jobban bíztak azokban a mesterekben, akik társadalmilag elismert harcművészeti felmenőkkel rendelkeztek ahelyett, hogy bizonytalan hírnevű csavargókat béreltek volna fel. Ebben a helyzetben a kereskedők és a neves helyi harcművészeti mesterek közötti kapcsolat hívta életre a biaoshi (镖师 – biāoshī) – vagyis a "kísérő-mesterek" – új szakmáját. Ekkor öltött formát a kísérői tevékenység hivatalos struktúrája is. Itt pedig egyértelmű, hogy az őrző védő szolgálatok vagy kísérői tevékenység kronológiailag két korszakra oszthatók:

1735 előtt a kísérés nem-hivatalosan, de létezett, majd ezt követően fokozatosan vált hivatalossá. A szállítás során tapasztalható professzionalizmus magyarázza ezt a megkülönböztetést. A szolgálatok kezdeti formái térben és anyagi lehetőségekben is korlátozottak voltak. Ezek az "amatőr" szolgáltatások főként alkalmi személyi védelemre irányultak; a nehézáruk nagy távolságra történő szállítása gyakran meghaladta szervezeti kereteiket.

Később, a hivatalos kísérőirodák létrehozása ezzel szemben lehetővé tette a szakma strukturálását, különösen pedig azt, hogy a kísérő-mesterek karavánok védelmében alkalmazott készségeinek piaci értéke a társadalmi státuszuk emelkedésével párhuzamosan növekedjen.

Az őrző-védő szolgálatok a klasszikus irodalomban és a szájhagyományban

Fentebb már említettem, hogy a "csavargók” és "amatőr” harcművészet-gyakorlók által végzett nem hivatalos kísérői tevékenység jóval a Qing-kor előtti időkre nyúlhat vissza. A modern kor előtti kínai szépirodalmon és a szájhagyományon alapuló tanulmányok alapján több elmélet is született az első kísérői tevékenységekkel kapcsolatban. Fu Yiling (傅衣凌 – Fù Yīlíng, 1911–1988) történész szerint a kísérőirodák nem a Qing-dinasztia idején jöttek létre. Szerinte a Ming-időszakban a kereskedelmi karavánokat biaoke (标客 – biāokè – "áru utaztatása”) néven ismerték, és a kísérőirodák eredete a Wanli-korszakig (1563–1620) vezethető vissza.

A klasszikus szépirodalom szintén szolgáltat információkat a Qing-kor előtti kísérőkről.

Számomra meglepő lett volna, ha a Vízparti történet (《水浒传》– Shuǐhǔzhuàn, XIV. század) nem tesz említést erről a jelenségről (olvasd el, nagyon szép irodalmi mű, amely csodálatos metszete az akkori Kínának). A XVI. fejezet például leírja egy aranyat és ezüstöt szállító áru-karaván szoros védelem alatt történő szállítását. Ez a híres "Születésnapi ajándékok elrablása" (智取生辰纲 – zhìqǔ shēngchénggāng) történetét meséli el, pontos részleteket közölve a banditák által az áru ellopására alkalmazott taktikákról, de nagyon keveset a védelem módszereiről. Azt az állapotot mutatja be, amikor a fegyveres kísérés még nem volt intézményesített szakma, hanem csupán kockázatos katonai vagy magánfeladat.

A Szép asszonyok egy gazdag házban (《金瓶梅》– Jīnpíngméi, késő Ming-kor) 55. 66. és 69. fejezete szintén említést tesz a pénz védett szállításáról "kísérőhajókon" (标船 – biāochuán). A regény ismeretlen szerzője a "标" (biāo) írásjegyet használta a karaván megjelölésére. Ez a karakter ismét felbukkan Pu Songling (蒲松龄 – Pú Sōnglíng, 1640–1715) műveiben, ahol Shanxi tartomány egy veszélyes régióján való átkelést ír le:

"...雇標槍二十人...”

"[...] húsz lándzsást (biaoqiang 標槍) fogadtak fel [...]”.

konkrét idézet Pu Songling Liaozhai Zhiyi (Fura történetek egy dolgozószobából - 聊齋誌異) című gyűjteményének "A rabló a völgyben” vagy "A rabló a szurdokban” (eredeti címen: Qiangpan 搶番 vagy néhol Shanqiang 山強) című elbeszélésében, illetve az ehhez kapcsolódó feljegyzéseiben található meg.

Ez a rövid részlet egyértelműen szemlélteti, hogy a nem hivatalos, fegyveres kísérőcsoportok alkalmazásának gyakorlata már a Qing-kor elején létezett. De hadd mutassak egy másik, szájhagyományon alapuló és Wei Juxian kortárs kutató által ismertetett változatot is.

Persze, ez nem tekinthető komoly történelmi bizonyítéknak a kísérőirodák hivatalos formában történő megalakulására, de azt sugallja, hogy a kísérőirodákat Gu Yanwu (顾炎武 – Gù Yánwǔ, 1613–1682) történész és nyelvész hozta létre Fu Shan (傅山 – Fù Shān, 1607–1684, művésznevén Fu Qingzhu 傅青主 – Fù Qīngzhǔ) tudós és kalligráfus támogatásával, akik mindketten a mandzsuk elszánt ellenfelei voltak.

Eszerint egy olyan szervezetet hoztak létre, amely a forradalmi fegyveres csapatok – főként parasztokból és harcművészekből álló csoportok – számára szállított pénzeszközöket védte. Ez egy mélyen gyökerező történelmi legenda a harcművészeti körökben, amely rávilágít arra, hogyan vált a Biaoju intézménye a han-kínai identitás és ellenállás szimbólumává. Gu Yanwu vallotta a "shiyong” (实用 – shíyòng ~ gyakorlati hasznosság) elvét. Úgy vélte, a tudásnak a társadalom és a védelem javát kell szolgálnia. Az ő híres mondása: "A birodalom sorsa minden egyes ember felelőssége." (天下兴亡，匹夫有责 – tiānxià xīngwáng, pǐfū yǒuzé) Fu Shan tudós, orvos és a kardvívás mestere volt. A legenda szerint ő fejlesztette tovább a Liangyi (两仪拳 – liǎngyíquán) és más belső stílusokat. Az ő alakja ihlette például Liang Yusheng híres vuhszia-regényét, a Hét kard-ot (《七剑下天山》– Qījiàn xià tiānshān), ezért Fu Shan hatása a harcművészetekre a kézzelfoghatóbb. Amikor Li Yaochen vagy Wang Wu a szablyát forgatta, olyan mozgásoi-struktúrális elveket alkalmaztak, amelyeket a Fu Shan-hoz hasonló tudós-harcosok rendszereztek a XVII. században. Fu Shan volt a Ming-lojalista tudós, aki a belső stílusok (内家 – nèijiā) fontosságát hirdette a Qing-elnyomás ellen.

Míg a levéltári papírok Zhang Heiwu-t nevezik meg alapítóként, a harcművészeti emlékezet Gu Yanwu-t és Fu Shan-t tekinti a "Biaoju lelkének”. Nélkülük a kísérőiroda csak egy profitorientált biztonsági cég maradt volna; az ő hatásukra vált a lovagias erény (侠 – xiá) és a nemzeti ellenállás bástyájává.

Tanítványaim sokszor hallják tőlem a gyakorlásainkon, hogy a harcművészetet nem szabad egyoldalúan gyakorolni, mert a harcművészet nem csupán mozgás. Csak az értheti meg, aki megérti annak szemléletét és kuturális szövetét. Ez pedig kulturális kérdés, így nekünk, nyugati gyakorlóknak tisztelettel és alázattal kell tanulnunk a kulturális vonatkozásokat is. Gyakran beszélek a harcművészet és a kalligráfia gyakorlásának metszeteiről is, mely tükrőződik mesterem tanításaiban és feltárul a Song-kort bemutató cikkemben is. Újabb példa Fu Shan Mester - tanításaiban a kardvívás és a kalligráfia nem két külön tudomány volt, hanem ugyanannak a "belső áramlásnak" a megnyilvánulása. Ez az elv alapozta meg azt a mélyebb technikai tudást, mert az ecset és a kard között három alapvető azonosság van.

Az első a "中锋 – zhōngfēng" (központi erő) elve. A kalligráfiában a "zhongfeng" azt jelenti, hogy az ecset hegyét mindig a vonás közepén kell tartani, hogy az írásjegynek "csontja" (értsd: tartása) legyen. Fu Shan ezt átültetve azt tanította, hogy a fegyver ereje nem a kar rángatásából, hanem a test középvonalából indul. Ha a kard "hegye" (ereje) nem középen van, a védekezés összeomlik. A kísérők számára ez életmentő volt a hosszú harcokban, mert így nem izomerőből, hanem strukturális egységből harcoltak, megőrizve állóképességüket.

A második a "Kerek és Szögletes" (圆 – yuán és 方 – fāng) elve, amely kézzelfogható a Rougong Quan / Changong Rouquan technikai gyakorlásában is. Fu Shan híres volt vad, mégis fegyelmezett kalligráfiájáról. Úgy vélte, a vonalnak kívülről kereknek (lágynak), de belülről szögletesnek (keménynek) kell lennie. Ez a Biaoju kísérők diplomáciájában és harcmodorában is megjelent. A kísérő "kerek" volt a szavaiban (udvarias, kódokat használó), de "szögletes" és könyörtelen a tetteiben, ha a harcra került a sor. A szablya körkörös mozdulatai (mint a Chantou Guanao) elnyelték az ellenfél erejét (kerek), de az ellentámadás lineáris és törhetetlen volt (szögletes).

A harmadik az "írásjegy mint stratégia". Fu Shan azt vallotta, hogy egy bonyolult írásjegy leírása olyan, mint egy csata megtervezése: ismerni kell az arányokat, a távolságot és az időzítést. Azt tanította, hogy a szablyával "írni" kell a levegőbe. Minden vágás egy vonás, és a "kalligráfia" (a harc) akkor sikeres, ha a mozdulatok között nincs törés. Ez vezetett a folyamatos technikák kialakulásához, ahol a védés és az ütés nem két külön mozdulat, hanem egyetlen ív része.

Ezen a ponton pedig hadd mutassam meg Fu Mester "Négy Inkább, Négy Sosem" (四宁四毋) elméletét, amely jelentős hatást gyakorolt a későbbi korok kalligráfiai stílusára. Számomra a művészet és a jellem egysége.

Inkább legyen darabos, mint mesterkélt (宁拙毋巧 – nìng zhuō wú qiǎo) – A harcban a sallangmentes, nyers hatékonyság többet ér, mint a díszes mozdulatok. Inkább legyen szabálytalan, mint simulékony (宁丑毋媚 – nìng chǒu wú mèi) – A technika legyen őszinte, ne a szemlélőnek szóljon. Inkább legyen töredezett, mint könnyed (宁支离毋轻滑 – nìng zhīlí wú qīnghuá) – A mozdulatnak súlya kell, hogy legyen. Kell az erő és a végpont, az abban létrejövő hatás. Inkább legyen természetes, mint mesterséges (宁真率毋安排 – nìng zhēnshuài wú ānpái) – A reakciónak ösztönösnek kell lennie, nem szabad "túlgondolni". Ez a filozófia tette lehetővé, hogy a kísérőirodák tagjai ne csak "ütőemberek", hanem egyfajta értelmiségi harcosok legyenek, akik értették a világ rendjét és a saját belső energiájukat. Ezért van az is, hogy az autentikus harcművészetekben nem találkozunk előre megírt formagyakorlatokkal. Wang Wu híres mondása – "A kardom a lelkem tükre" közvetlenül Fu Shan tanításaira vezethető vissza.

Az őrző-védő szolgálatok tevékenység-átadása és a harcművészeti vonal

A kísérők átlagosan évente három-négy alkalommal utaztak; egy-egy karaván általában három hónapig volt úton. Mivel a kereskedők és a kísérők kapcsolata a kölcsönös bizalmon alapult, az utóbbiak nem követelték meg az áru átvételéről szóló igazolásokat, és évente egyszer, a holdújév első hónapjában kapták meg a díjazásukat. A XIX. század végére a kísérői tevékenység hat elkülönült ágazatra szakosodott: "levélkíséret” (信镖 – xìnbiāo); "utalványkíséret” (票镖 – piàobiāo); "pénzkíséret” (银镖 – yínbiāo); "élelemkíséret” (粮镖 – liángbiāo); "vegyes árukíséret” (物镖 – wùbiāo); és "személyvédelem” (人身镖 – rénshēnbiāo).

A kísérő-mesterek egy-egy meghatározott harcművészeti családfához tartozónak vallották magukat, amely egy alapító mesterig nyúlt vissza. Neki tulajdonították a szakmájukban használt harci készségek és stílusuk létrehozását. A mester-tanítvány kapcsolaton alapuló átadási folyamat arra szolgált, hogy a diakronikus folytonosság révén legitimálja készségeik hitelességét, amelyek egyfajta "technikai eszköztár" köré szerveződtek. Ebben az értelemben a biaoju-k annyiban nyertek formális dimenziót, amennyiben a harcművészetek átadása köré épültek fel – azon harci készségek köré, amelyek elvileg garantálták az alkalmazott védelmi szolgáltatás hatékonyságát. Maguk a shanxi kereskedők is a harcművészetek lelkes hívei voltak, így a banditizmus fenyegetésére a helyi parasztok harci tudásának igénybevételével találtak választ. A kínai harcművészeti osztályozás szerint a kísérő-mesterek egyszerre voltak "ökölvívók” és "kardforgatók”, mivel pusztakezes harci készségeik a quanshu (拳术 – quánshù), azaz az "ökölvívás művészete" kategóriába tartoztak. A kísérői szakmában érintett egyik fő irányzat a Xinyiquan (心意拳 – xīnyìquán) volt, amelyből a XIX. század második felében egy új stílus, a Xingyiquan (形意拳 – xíngyìquán) jött létre.

A kísérők által képviselt harci hagyomány – különösen a Dai (戴 – Dài) család irányzata (xinyiquan) – a katonai lándzsakezelés művészetében gyökeredzik. Ez egy olyan folyamat eredménye, amely a "lándzsatechnika pusztakezes formákká alakításának" (将枪法为拳法 – jiāng qiāngfǎ wéi quánfǎ) elvén alapul. Az első ismert dokumentum, amely említi ezt a fejlődést, a Wang Zicheng (王自成 – Wáng Zìchéng) katona által Yongzheng uralkodása (1678–1735) alatt 1781 körül írt Quanlun Zhiyi Xu (拳论质疑序 – Quánlùn zhìyí xù, Bevezetés az ökölvívás elméletének megkérdőjelezéséhez). Ez azért különleges, mert a korai Qing-korban, amikor a harcművészetek kezdtek egyre inkább "szertartásossá" vagy "táncszerűvé" válni, ő a gyakorlatiasságot követelte vissza. Nem technikai kézikönyv, hanem egy filozófiai és módszertani "tisztítótűz", amely a harcművészetek akkori elüzletiesedése és misztifikációja ellen született. Wang élesen bírálta a bonyolult neveket és a látványos, de harcban használhatatlan mozdulatokat (花法 – huāfǎ – virágos technikák). Úgy vélte, a túlzott elméletgyártás elhomályosítja a harc lényegét. Bár Fu Shan és a Shaolin-hagyomány mély szellemiséget vitt a harcba, Wang Zicheng figyelmeztetett: a filozófia nem helyettesítheti a fizikai kondíciót és a realitást. És ez ma is üzenet.

A szöveg nem egy önálló könyvként maradt fent, hanem fontos gyűjtemények részeként:

• Qing-kori Quanpu (拳谱 – quánpǔ) gyűjtemények: Gyakran idézik olyan kéziratokban, amelyek a belső (内家 – nèijiā) és külső (外家 – wàijiā) stílusok vitájával foglalkoznak. "A harci tudomány igaz hagyatéka" (武学真传 – Wǔxué zhēnchuán) vagy "Titkos feljegyzések" (秘籍 – mìjí). Olyan kézikönyvek, amelyeket csak a "zárt ajtók mögötti" tanítványok láthattak. Binhu Pu (兵护谱 – bīnghùpǔ), Shoupu (手谱 – shǒupǔ), Jianpu / Daopu (剑谱 / 刀谱 – jiànpǔ / dāopǔ), Neigong Tu (内功图 – nèigōngtú).
• Shanxi harcművészeti krónikák: Mivel a Yongzheng-korban Shanxi volt a harcművészeti innováció egyik központja (ekkoriban kezdett formálódni a modern Xingyiquan elődje), Wang írása fontos hivatkozási pont a régió mesterei számára, akik szintén az egyszerűséget és az erőt hirdették. "Shanxi Általános Krónikája" (山西通志 – Shānxī tòngzhì), "Shanxi Harcművészeti Krónikája" (山西武术志 – Shānxī wǔshùzhì), "Shanxi Harcművészeti Feljegyzései" (山西武林记 – Shānxī wǔlínjì), "Shanxi Harcművészet-történet" (山西武术史 – Shānxī wǔshùshǐ), "Shanxi Kísérőirodák Történeti Elbeszélései" (山西镖局史话 – Shānxī biāojú shǐhuà), "Shanxi Harcművészeti Quanpu Gyűjtemény" (山西武术拳谱汇编 – Shānxī wǔshù quánpǔ huìbiān).
• Ma leginkább olyan akadémiai munkákban találkozhatsz vele, mint Tang Hao (唐豪 – Táng Háo) vagy Xu Zhen (徐震 – Xú Zhèn) XX. századi kutatásai, akik a harcművészetek tudományos igényű történetírását fektették le.

Bár Wang Zicheng katona volt, kritikája közvetlenül hatott a kísérőirodák (biaoju) kultúrájára is. A kísérők nem engedhették meg maguknak a "virágos technikákat", ezért azt a praktikus egyszerűséget képviselték, amit Wang Zicheng hiányolt a korabeli elméletekből. Napjainkban mind a Xinyiquan, mind a Xingyiquan irányzatok a neijia (内家 – nèijiā) kategóriába tartoznak – ez egy "belső harcművészet", amely a taoista testfelfogáson és az ősi kínai kozmológiai gondolkodáson, például a Yin Yang Wu Xing Jia (阴阳五行家 – yīnyáng wǔxíng jiā, Yin-Yang és az Öt Elem Iskolája) elvein alapul.

A kísérőirodák eszmei vagyona - a harcművészet

Shanxi-tartománybeli Qi megyéből származó Dai család (戴氏 – Dàishì) tagjai a Henan tartományban (a mai Nanyang prefektúrában található Shedianzhenben) működő Guangsheng (广盛 – Guǎngshèng) cég alapítói voltak, mely 1802-1830 közt volt aktív. A levéltári dokumentumok feltárják, hogy alapítója Dai Erlü (戴二闾 – Dài Èrlǘ, 1778–1873) volt, Dai Longbang (戴龙邦 – Dài Lóngbāng, 1713–1803) unokaöccse és örököse. Őt tekintik a Dai-stílusú Xinyiquan (戴氏心意拳 – Dàishì Xīnyìquán) rendszerezőjének. Bár elismert mester volt, az ő idejében a tudás még inkább zárt, családi körben maradt. A Dai család a Guangsheng hírnevét saját harcművészeti hagyományának köszönhette; a kereskedők rendkívül bíztak személyvédelmi szolgáltatásuk hatékonyságában. Dai Erlü alapította meg a híres Guangyi Biaoju (广义镖局 – Guǎngyì Biāojú) kísérőirodát Pingyao-ban is. Ez az iroda volt az egyik első és legbefolyásosabb intézmény, amely a Jinshang vagyonát védte. Azonban a Dai-féle tudás bizalmas természete gátat szabott a kísérőiroda üzleti növekedésének (a "zárt körön belüli átadás" 封闭式地 – fēngbìshì de), amely az "egy területen, egy vezetéknéven, egy nemzetségen belüli örökítés" (一地一姓一族的传播 – yī dì yī xìng yī zú de chuánbō) szabályán alapult.

De egy kísérőiroda kereskedelmi sikere természetesen a kereskedőkkel kötött szerződések számától függött: minél több kísérőt tudott egy cég alkalmazni és kiképezni, annál jobban meg tudott felelni a kereskedők elvárásainak, különösen mivel a karavánok száma folyamatosan nőtt. A Dai családnak ezért lehetővé kellett tennie tudásuk és művészetük oktatásának terjedését, hogy versenyképesek maradjanak más irodákkal szemben, és megmentsék a családi vállalkozást. Így a XIX. század második felétől kezdve – a kereskedőkkel való együttműködés és a kereskedelmi fejlődés logikája által vezérelve – a Dai-leszármazási ág helyi és családi hagyományának kiterjesztésébe és átadásába kezdett. A biaoju-jelenség a harci hagyományok örököseit arra késztette, hogy megnyissák bizalmas művészetük átadását, amely így egyfajta eszmei vagyonná vált, garantálva a kísérői szolgáltatások értékesíthetőségét. Ezzel pedig a harci hagyományokat öröklő parasztok képessé váltak harci tudásuk megélhetési forrásként hasznosítani. A kereskedők melletti kísérői munka különösen jövedelmezőnek bizonyult számukra, akik ezáltal bizonyos fokú társadalmi elismertségre is szert tettek.

Stílusok szolgálatoknál

A Biaoju-k különféle kungfu stílusok fejlesztésének és cserjének helyszíneivé váltak.

Az újkori történelemben a legjelentősebb hatást ezek gyakorolták a kínai harcművészet alakulására. Kínát átszelő számos kereskedelmi útvonal különböző szolgáltatások, vagy “kiválósági központok" létrehozását eredményezte, kezdve az értéktárgyak Pingyaóban (平遥古城 – Píngyáo Gǔchéng) való elhelyezésétől, a Cangzhou (沧州 – Cāngzhōu)-i csatornákon átmenő átjáróig és a Tianjinben működő pénzügyi intézményeken át, vagy épp a pekingi kormányzati központok. Noha számos biztonsági-logisztikai szolgálat létezett, volt néhány kiemelkedő ezek közül.

A legfontosabb szolgálatok / irodák és ezek alkalmazásában állók harcművészete:

• Yu Yong Biaoju (玉永镖局 – Yùyǒng Biāojú) később Changlong Biaoju (昌隆镖局 – Chānglóng Biāojú) - Mianzhang (绵掌 – miánzhǎng), Zhang Demao (张德茂 – Zhāng Démào) Mester vezetésével
• Cheng Xing Biaoju (成兴镖局 – Chéngxìng Biāojú) - Da Liuhe Men (大六合门 – dà liùhémén), Li Guanming (李冠铭 – Lǐ Guānmíng) Mester vezetésével
• Fu Yuan Biaoju (福源镖局 – Fúyuán Biāojú) - Chuojiao Men (戳脚门 – chuōjiǎomén), Liu Guanlan (刘观澜 – Liú Guānlán) Mester (1820~1910) vezetésével
• Hui You Biaoju (会友镖局 – Huìyǒu Biāojú) - San Huang Pao Chui (三皇炮捶 – sānhuáng pàochuí), Song Mailun (宋迈伦 – Sòng Màilún, 1810–1893) Mester vezetésével
• Yuan Shun Biaoju (源顺镖局 – Yuánshùn Biāojú) - Da Liuhe Men (大六合门 – dà liùhémén), Wang Zhengyi (王正谊 – Wáng Zhèngyì, 1844-1900) vezetésével "Nagykard Wang Wu” (Dadao Wang Wu – 大刀王五)
• San He Biaoju (三合镖局 – Sānhé Biāojú) - Gongyi Quan (公义拳 – gōngyìquán), An Jinyuan (安金源 – Ān Jīnyuán) Mester vezetésével
• Jinyuan Biaoju (锦源镖局 – Jǐnyuán Biāojú) - Cha Quan (查拳 – cháquán), Li Enju (李恩聚 – Lǐ Ēnjù) Mester vezetésével és Cai Guiqin gárdavezetővel (蔡桂勤 – Cài Guìqín)
• Desheng Biaoju (德胜镖局 – Déshèng Biāojú) - Bafan Men (八翻门 – bāfānmén), Li Dequan (李德宽 – Lǐ Dékuán) Mester vezetésével
• Guangsheng Biaoju (广盛镖局 – Guǎngshèng Biāojú) - Dai Shi Xinyi Quan (戴氏心意拳 – Dàishì Xīnyìquán), Dai Erlu (戴二闾 – Dài Èrlǘ) Mester vezetésével
• Wantong Biaoju (万通镖局 – Wàntōng Biāojú) - Xingyi Quan (形意拳 – xíngyìquán), Li Cunyi Mester (李存义 – Lǐ Cúnyì, 1847-1921) vezetésével
  
  Hírnevét a szablyavívásban szerzett páratlan jártasságáról kapta. Ő volt az egyik első mester, aki felismerte, hogy a Xingyi robbanékony, egyenes vonalú ereje és a Bagua körkörös, kitérő mozgása kiegészíti egymást. Ez a tudás tette őt legyőzhetetlenné a váratlan útszéli rajtaütések során. A kísérőirodák kora után Li Cunyi 1912-ben Tianjinben megalapította a Kínai Harcosok Szövetségét, a Zhonghua Wushi Hui-t (中华武士会 – Zhōnghuá Wǔshì Huì). Ez volt az első olyan szervezet, amely nyilvánossá tette a tanítást, összegyűjtötte a Shanxi-i és Hebei-i kísérők tapasztalatait hangsúlyozva a morális tartást, amit a Biaoju-k világából hozott magával.
  
  
• Tong Xing Gong Biaoju (同兴公镖局 – Tóngxìnggōng Biāojú) - Liuhe Men (六合门 – liùhémén), Shaolin Sanshou (少林散手 – Shǎolín sànshǒu)

Li Cunyi volt az a mester, aki a Li Yaochen által említett "tanúvallomások" és a Wang Zicheng-féle elméleti megkérdőjelezések után a gyakorlatban is megmutatta, hogyan lesz a kísérőirodák nyers tudásából nemzeti kincs. Ő az utolsó nagy "öreg", aki még kísérte az ezüstöt a poros utakon, de már látta a modern Kína hajnalát is. Ha gyakorlója vagy a harcművészetnek és ismered a szablya-gyakorlatokat, akkor érteni fogod Li Mester tanítását is. Azt tanította, hogy a "Szablya és test egyensúlya" nem csupán technikai pontosságot jelent, hanem egyfajta "biomechanikai egységet", ahol a fegyver súlya és a test tehetetlensége egyetlen ívbe forr össze. Ez volt az alapja a híres "Egyvágásos Li" hírnevének. Li Cunyi szerint a szablya nem a kar meghosszabbítása, hanem a test súlypontjának kivetülése. A hiba az, ha a karoddal suhintasz, mert ez lelassít és felfedi a szándékot. Ezért indul a mozdulat a lábból, a csípő elfordulása adja a lendületet, a kar pedig csupán "átadja" ezt az energiát a pengének. Amikor a szablya lesújt, az egész test súlya a penge élére nehezedik. A vágás pillanatában a szablya hegye nem "üt", hanem "metsz". A fegyver íve ezért úgy van kialakítva, hogy a becsapódás után a penge tovább csússzon, mélyítve a sebet anélkül, hogy a fegyver elakadna a csontban vagy a ruházatban. Li Cunyi módszere lehetővé tette, hogy a harcos minimális energiabefektetéssel maximális pusztítást végezzen. Nem volt szükség látványos vívóleckékre; egyetlen jól irányzott, testből indított vágás eldöntötte a küzdelmet, mielőtt mások közbeavatkozhattak volna. Ez az örökség a mai napig él, ahol a "szablya-ököl" egysége (a pusztakezes és fegyveres technikák azonossága) alapkövetelmény.

Technikai jellemzők

A stílusok és technikai jellemzők a fent írtaknak egy másik vetülete. Az alábbi táblázat a kísérőirodák harci specializációit mutatja be, amelyek gyakran azok földrajzi elhelyezkedéséhez és a helyi terepviszonyokhoz igazodtak.

Mindenekelőtt, a sort a Rougong Quan (柔功拳 – róugōngquán), vagyis a "Lágy Erő Ökle” stílussal kezdem, mely a belső stílusok egyik legfinomabb és legtechnikaibb irányzata. A test rugalmasságára, az inak megnyújtására és a belső energia (Qi) áramoltatására épül. A kísérőirodák világában ez a stílus a "rejtett fegyver" szerepét töltötte be. Míg a Paochui (炮锤 – pàochuí) a nyers rombolásról, a Piguazhang (劈挂掌 – pǐguàzhǎng ~ Hasító-Felfüggesztő Tenyér) pedig az elsöprő távolsági harcról szólt, a Rougong Quan (柔功拳) a kísérő "túlélőkészlete" volt a legszorultabb helyzetekben. A Rougong névben a "lágy" (柔 – róu) nem gyengeséget jelent, hanem rugalmasságot és alkalmazkodóképességet. A stílus alapelve, hogy nem áll ellen az ellenfél erejének, hanem elnyeli és visszavezeti azt. A hangsúly nem az izmokon van, hanem az inak és szalagok rugalmasságán. Ez tette lehetővé, hogy olyan szögekből üssenek vagy hárítsanak, amelyeket az ellenfél nem látott előre.

A mesterertek a következőket tartották szem előtt. Az erő a légzéssel összhangban, hullám-szerűen terjed a testben. Ezért minden mozdulat tartalmaz egyfajta csavarást (缠丝劲 – chánsījìn, "selyemgubó-erő"), ami segít az ellenfél egyensúlyának megbontásában. A mozdulatok lassúnak és puhának tűnhetnek, de a becsapódás pillanatában a belső erő robbanásszerűen összpontosul (lágy külső, kemény belső). A Huiyou vagy a Tongxinggong irodákban ezt a módszert gyakran a "végső finomításként" tanították. Amikor már stabil az alap, a Rougong Quan mutatja meg, hogyan kell a mozdulatokat folyamatossá tenni megakadás nélkül és hogyan használható az ellenfél ereje önmaga ellen.

Song Mailun és köre (akik a Sanhuang Paochui-t 三皇炮锤 – sānhuáng pàochuí is vitték) nagy szerepet játszottak abban, hogy a Rougong elveit integrálják a napi gyakorlatba. Ők nem "új" stílust akartak, hanem a meglévő technikákat "lágyították meg", hogy azok hatékonyabbak legyenek a váratlan, közelharci helyzetekben. Bár a Rougong Quan egyértelműen világi célokat szolgált, az alapító elvek (mint a csontvelőtisztítás és az inak nyújtása) a Shaolin (pl. Yijin Jing 易筋经) belső gyakorlataiból szivárogtak át, Chan-buddhista (禅 – chán) alapokon. Ez a szint már túllép a fizikai rugalmasságon. A hangsúly a Yi (意 – yì - Szándék) és a Qi (气 – qì) irányításán van. A "Chan" (禅) arra utal, hogy a harcos elméje mozdulatlan marad a harc közepette, akár egy mély meditációban. A kísérők számára ez éberségi harcmodor volt, a hosszú, kimerítő utakon a Chan-gyakorlatok segítettek megőrizni a mentális fókuszt. Harc közben pedig lehetővé tette a "hallgató erőt" (听劲 – tīngjìn), vagyis az ellenfél szándékának megérzését még a mozdulat megkezdése előtt.

MEGJEGYZÉS: Ahhoz, hogy "hallani" tudd az ellenfél erejét, a saját tudatodnak és testednek teljesen ellazultnak (松 – sōng) és csendesnek kell lennie. Ha feszült vagy, a saját belső "zajod" elnyomja az ellenfél jelzéseit. Bár a kínai "ting" (听) írásjel hallást jelent, ebben a kontextusban "érzékelést" vagy "letapogatást" takar, amely elsősorban a bőrérzékelésen és az ellenfél súlypontjának változásán alapul. A legmagasabb szinten a "tingjin" lehetővé teszi a Yi (szándék) érzékelését. Mielőtt az ellenfél elindítaná az ütést, az izmaiban és az idegrendszerében végbemegy egy mikroszkopikus feszülés – ezt a "hallgató erő" azonnal jelzi.

Harcművészeti stílusok és technikai jellemzők - táblázat

Leghíresebb kísérőirodák és kungfu technikáik logikája

A fenti táblázatokat azért készítettem, hogy szemléletesebben és tisztábban mutassam meg az szolgálatok stílusait. A kísérőirodák azonban nem véletlenszerűen választottak stílust. A munka sajátos igényeihez a következő stílusjegyek kellettek:

1. Belső stílusok (内家 – nèijiā), mint a Xingyiquan (形意拳 – xíngyìquán), Xinyiquan (心意拳 – xīnyìquán) nem igényeltek hatalmas fizikai teret, és lehetővé tették a kísérő számára, hogy akár szűk hegyi ösvényen vagy a szekerek között is hatékonyan harcoljon. Más belső stílusokkal (Bagua, Taiji, Paochui) együtt három olyan kritikus előnyt nyújtottak, amelyek a kísérők életét mentették meg. Ezek a stílusok a csontozati struktúrára és az inak rugalmasságára építenek, nem az izmok megfeszítésére. Ez lehetővé tette, hogy a kísérő egy egész napos menetelés után is robbanékony maradjon egy hirtelen rajtaütésnél. Mivel a rablótámadások ritkán történtek nyílt mezőn, gyakran szűk hegyi ösvényeken (ld.: Shahukou), mocsaras vidéken vagy sötét fogadók folyosóin zajlott a küzdelem. A lineáris-, "fúró" erő nem igényelt nagy teret - egyetlen lépéssel és egy rövid ütéssel lezárta a harcot. A körkörös lépések (ld.: Bagua Zhang 八卦掌) ideálisak voltak ahhoz, hogy a kísérő a szekerek között manőverezzen, és egyszerre több támadó ellen védekezzen anélkül, hogy hátat fordítana valakinek. A belső stílusok mesterei a fegyvert (szablyát, lándzsát) a testük meghosszabbításaként kezelték, megtanulták "érezni" az ellenfél erejét a fegyverek érintkezésekor (ahogy azt fentebb, a "tingjin" (听劲) kapcsán írtam), így sötétben vagy porfelhőben is tudták, honnan érkezik a következő vágás.

2. Lándzsa-alapú kéztechnikák. Mivel a kísérők elsődleges fegyvere a lándzsa volt, olyan pusztakezes stílusokat részesítettek előnyben, amelyek mozdulatai (szúrások, hárítások) megegyeztek a lándzsa használatával. Ha a fegyver eltört, a mozgásuk ugyanaz maradt.

3. Elrettentő erő. A kísérő-mestereknek olyan hírnevet kellett kiépíteniük, amely már önmagában megállította a rablókat. Egy híres stílus "eszmei vagyonként" működött az iroda számára.

A kísérőirodák világában a Shaolin-rendszerhez (少林派 – Shǎolínpài) vagy közvetlen buddhista gyökerekkel rendelkező stílusokhoz való tartozás a fentiek mellett gyakori volt, de fontos különbséget tenni: míg a Shanxi kereskedők előszeretettel alkalmaztak "belső" (neijia) stílusokat (mint a Xingyiquan), addig a Hebei és Shandong tartományokból származó kísérők nagy része a klasszikus Shaolin-alapú rendszereket követte. Ezek a kísérőirodák általában előnyöket élveztek. Ilyen volt a társadalmi elismertség, mert a "Shaolin" név már önmagában is elrettentő erővel bírt a rablók számára. Vagy a fizikai kondíció, mert a buddhista stílusok gyakran tartalmaztak "kemény" Qigong (气功) gyakorlatokat (pl. "Vasing" vagy "Arhat Aranyharang" – 金钟罩 – jīnzhōngzhào), amelyek képessé tették a kísérőt, hogy elviselje a fizikai ütéseket vagy a szélsőséges időjárást a hosszú utakon. De meg kell említenem az etikát is, hiszen a buddhista háttér egyfajta "becsületkódexet” (武德 – wǔdé) adott a kísérőknek, ami segítette a bizalomépítést a gazdag kereskedőkkel.

A kutatások és a történelmi feljegyzések alapján a következő irodák kapcsolódtak legszorosabban a Shaolin-hagyományokhoz:

Chengxing Biaoju (成興) – Cangzhou, Hebei

Ez az egyik legfontosabb iroda, amely a Shaolin Liuhequan (少林六合拳 – Shǎolín liùhéquán – Shaolin Hat Harmónia Ökle) stílusra épült. Li Kouming (李寇明 – Lǐ Kòumíng kb. 1840–1910) alapította, sikere pedig a Hebei harcművészeti hagyományokon alapult. Cangzhouban (沧州 – Cāngzhōu) tartotta magát a mondás: "Ha Cangzhouba érsz, ne mutogass technikát!" – utalva a helyiek rendkívüli tudására. Bár a kísérők fő fegyvere a lándzsa és a kard volt, a Chengxing iroda mesterei híresek voltak a rejtett fegyverek, különösen a súlyozott láncok (节鞭 – jiébiān) és a meteor-kalapács (流星锤 – liúxīngchuí) használatáról. Ezek ideálisak voltak a rablók meglepetésszerű hatástalanítására anélkül, hogy közel kellett volna lépniük. Li Kouming és utódja, Li Fenggang a Liuhequan stílust tették az iroda alapkövévé, mely hangsúlyozta a "Zhuānggōng” (桩功 – zhuānggōng)-ot, vagyis a cölöpállásos gyakorlatokat, ami rendkívüli egyensúlyt adott a kísérőknek a mozgó szekerek mellett vagy sáros terepen is. Ez egyike a legrégebbi Shaolin-stílusoknak. Nevét a "három külső harmónia" (váll-csípő, könyök-térd, kéz-láb) és a "három belső harmónia" (szív, szándék, energia) összehangolásáról kapta. Ez a stílus közvetlenül a Shaolin-kolostor harci tanításaiból eredezteti magát, és a kísérők körében azért volt népszerű, mert rendkívül robbanékony, ugyanakkor stabil védekezést tett lehetővé. Li Mester azt tanította, hogy a kísérőnek nem a szemével, hanem a "szándékával" (意 – yì) kell látnia. Ez a belső stílusú megközelítés tette lehetővé, hogy teljes sötétségben is felismerje a lopakodó támadókat a légzésük vagy a ruhájuk súrlódása alapján. Li Kouming kulcsszerepet játszott abban, hogy a Liuhequan külső, strukturális erejét ötvözzék a Xingyiquan belső energiaáramlásával.

Li Mester irodája a kor egyik "nagyágyúja" volt, amely különösen a Peking (北京 – Běijīng) és a déli tartományok közötti szárazföldi útvonalakra szakosodott. A "becsület irodájaként" emlegették, mert híres volt arról, hogy soha nem vesztett el szállítmányt, és rendkívül szigorú etikai kódexet tartatott be kísérőivel. Mottója a "Chéng” (成 – chéng) karakterre épült, ami sikert és beteljesülést jelent, de a konfuciánus etikában a tisztességre is utal. A kísérőknek tilos volt az alkoholfogyasztás és a szerencsejáték az út alatt. Li sokat tett Cangzhou közbiztonságáért is, így az iroda nemcsak üzleti vállalkozás, hanem a közösség védelmezője is volt.

A Shanxi harcművészeti krónikákban (《山西武术志》– Shānxī Wǔshù Zhì) Li Kouming gyakran mint a "rejtőzködő bölcs” jelenik meg. Míg Wang Wu vagy Li Cunyi politikai szerepet is vállaltak (ami pontosabb dátumokat hagyott hátra), Li Kouming megmaradt a professzionális biztonsági szektor belső köreiben. Nemcsak harcos volt, hanem kiváló oktató is. Az ő tanítványa volt a híres Li Fenggang (李凤岗 – Lǐ Fènggǎng, 1794–1874), aki később a stílust továbbfejlesztette és átadta a legendás Liu Zhengyannak (刘正彦 – Liú Zhèngyàn). Cangzhoui mesterként Li a lándzsa nagymestere volt, mely a kísérők számára a legfontosabb fegyver, hiszen nagy hatótávolságot biztosított a szekerek védelmében. Különösen jártas volt a Dadao (大刀 – dàdāo) és a Liuyedao (柳叶刀 – liǔyèdāo – Fűzfalevél kard) használatában, amelyeket közelharcban alkalmazott, ha a rablók áttörték a lándzsás védvonalat. Hangsúlyozta, hogy egy kísérőnek először a tárgyalópartnernek kell lennie, és csak végső esetben a harcosnak. Ez az elv alapozta meg a kísérők társadalmi elismertségét.

“刀枪是肩膀上的摆设，口舌是嘴里的真锋。”

"A fegyver csak dísz a vállon, a nyelv a valódi él a szájban.”

– tartotta a Li Kouming által képviselt iskola, utalva a titkos szakmai nyelv (Hanghua 行話) fontosságára.

Az 1870-es évek közepére a Chengxing kezdett veszíteni jelentőségéből. Li Fenggang halála (1874) után az iroda nehezen alkalmazkodott az ipari forradalom előszeleihez és a lőfegyverek terjedéséhez, így végül beolvadt más hálózatokba vagy mesterei magánoktatóként folytatták.

Tongxinggong (同興公) – Pingyao, Shanxi

1849-ben alapították, alapítója, Wang Zhengqing (王正清 – Wáng Zhèngqīng, 1802–1881) szintén a Liuhequan mestere volt. Működési időszaka a Qing-dinasztia kései szakasza, különösen Xianfeng (咸丰 – Xiánfēng, 1850–1861) és Tongzhi (同治 – Tóngzhì, 1861–1875) császárok uralkodása alatt.

Wang Zhengqing (becenevén "Vastartály" Wang 铁臂单 – Tiěbìdān) fiatalkorában egy buddhista szerzetestől tanulta a harcművészetet, és rendszerét a Shaolin alapelveire építette. Ez az iroda híres volt arról, hogy a kísérői nemcsak harcosok, hanem a buddhista erkölcsi kódex (武德 – wǔdé) követői is voltak. Az ő neve elválaszthatatlan a Shanxi kereskedők védelmétől és a Tongxinggong (同兴公 – Tóngxìnggōng) iroda felemelkedésétől. Wang olyan tekintélyt szerzett, hogy a "Wang-zászló" alatt utazó karavánokat a rablók gyakran messziről elkerülték. Ő maga is számos alkalommal vett részt fegyveres összecsapásokban, ahol puszta kézzel vagy lándzsával győzedelmeskedett. De a Tongxinggong nem csupán egy iroda volt a sok közül; ők voltak a "biztonsági szektor elitje". Hírnevüket egy történelmi esemény betonozta be. 1900-ban, a Boxer-lázadás idején, amikor a Nyolc Nemzet Szövetségesei elfoglalták Pekinget, a Qing-udvarnak (köztük 慈禧太后 – Cíxǐ Tàihòu anyacsászárnénak) menekülnie kellett Xi'an felé. A Tongxinggong kapta a feladatot, hogy kísérje és védelmezze a császári menetet, valamint biztosítsa a hatalmas mennyiségű kincstári ezüst szállítását. A feladatot hiba nélkül teljesítették, amiért az anyacsászárné személyesen tüntette ki őket egy kézzel írt táblával (匾额 – biǎné). A tábla a Pingyao (平遥 – Píngyáo) ősi városában található Tongxinggong Kísérőiroda Múzeumban (同兴公镖局博物馆 – Tóngxìnggōng Biāojú Bówùguǎn) van kiállítva, az eredeti főépület belső udvarán, a bejárat felett. Egyébként a császári tábla nemcsak dekoráció volt, hanem a legmagasabb szintű mentelmi jog és védelem. Egy ilyen táblával rendelkező irodát megtámadni a császár elleni közvetlen felségsértésnek minősült, ami elrettentette még a legvakmerőbb bandavezéreket is.

奉旨議敘 匾額
A császári rendelet szerinti érdemek elismerése

Wang Zhengqing alakja több szempontból is szimbolikus. Ő tette lehetővé, hogy a hatalmas ezüstszállítmányok biztonságban jussanak el Pekingbe vagy a távoli déli tartományokba. Szigorú fegyelmet követelt embereitől. Híres volt arról, hogy a rablókkal szemben is alkalmazta a Jianghu etikettet: először tárgyalt, és csak végső esetben használt halálos erőt. Irodája Pingyao egyik leglátogatottabb múzeuma ma is, fia, Wang Jiongyi (王炯益 – Wáng Jiǒngyì) vette át tőle az üzletet, továbbvíve a család hírnevét.

A kísérőirodai harcokban Wang nem látványos mozdulatokra, hanem romboló erejű blokkokra és ellentámadásokra épített:

• Vaskarcsapás (铁臂打 – tiěbìdǎ): Wang híres volt arról, hogy az alkarjait használta védekezésre és támadásra egyszerre. Amikor egy rabló karddal vagy bottal támadt, ő nem kitért, hanem az alkarjával "ütötte meg" az ellenfél fegyverét vagy karját. A legenda szerint olyan ereje volt, hogy egyetlen ilyen érintkezéssel eltörte az ellenfél csuklóját vagy alkarcsontját.
• Lépcsőzetes ütés (硬拦八掌 – yìnglán bāzhǎng): Ez a "Kemény feltartóztatás nyolc tenyere". Wang ezt a technikát alkalmazta, amikor több támadó vette körül a kocsit. Rövid, gazdaságos mozdulatokkal hárított és azonnal visszacsapott, nem hagyva teret a banditáknak a kibontakozásra.
• A "Dárda-ököl": Mivel Wang kiváló lándzsás is volt, az öklét gyakran dárdahegyként használta. A Liuhequan lineáris, előretörő erejét használva egyetlen pontba sűrítette a testtömegét, ami ellen a könnyű bőrpáncélok sem védtek.

Wang nemcsak harcos, hanem kiváló oktató (ma úgy mondanánk: igazi pedagógus) volt. A Tongxinggong irodában bevezette a szigorú "Három nem ütünk" szabályát:

• Nem ütünk, ha az ellenfél nem támad. "人不犯我，我不犯人。– Rén bù fàn wǒ, wǒ bù fàn rén."
• Nem ütünk, ha a probléma tárgyalással (és a titkos heihua nyelvvel) megoldható. "能动口，不动手；先行话，后动武。– Néng dòng kǒu, bù dòng shǒu; xiān xíng huà, hòu dòng wǔ."
• Nem ütünk halálosat, ha a harcképtelenné tétel is elegendő. "以武制人，而不以武杀人；点到为止，留人一线。– Yǐ wǔ zhì rén, ér bù yǐ wǔ shā rén; diǎn dào wéi zhǐ, liú rén yī xiàn."

Liu Shijie (劉士傑, 1864–1930) a Tongxinggong (同興公) kísérőőre
Tongxinggong Múzeum, Pingyao

Huiyou Biaoju (會友) – Peking

Huiyou közel 190 évig működött (1735–1921). Bár ez az iroda több stílust is befogadott, a Luoquanhua és a Shaolin-rendszerből kivált Piguazhang elemei erősen jelen voltak benne. A Luoquanhua (落拳花) – szó szerinti fordításban "Lehulló Ökölvirág" – egy rendkívül specifikus és technikailag igényes mozdulatsor a tradicionális észak-kínai harcművészetekben, a Piguazhang (劈掛掌) a "Hasító-Felfüggesztő Tenyér" pedig az észak-kínai harcművészetek egyik legdinamikusabb és legősibb stílusa. A Luohanquan a Shaolin-kolostor legősibb formagyakorlata, amely a kísérők számára a fizikai erő és a szellemi fókusz tökéletes ötvözetét jelentette.

Huiyou iroda (会友镖局) egyik jeles eseményén
Az alsó fekete sávon olvasható fehér felirat (jobbról balra olvasandó):
陈老师友清新弟子拜师典礼合影纪念乙亥年十月初一日
"Emlékkép Chen Youqing mester új tanítványainak bemutatkozó és hódolati ceremóniájáról.
Yihai év (1935) tizedik hónapjának első napján

A Huiyou Biaoju (会友镖局 – Huìyǒu Biāojú) hírnevét a Shenquan Piguazhang (神拳劈挂掌 – shénquán pǐguàzhǎng) és a Sanhuang Paochui (三皇炮捶 – sānhuáng pàochuí, Három Császár Ágyúököl stílus) stílusok mesterei alapozták meg.

Song Mailun (宋迈伦 – Sòng Màilún, 1810-1893), akinek neve "Isteni Ököl" volt (神拳宋老迈 – Shénquán Sòng Lǎomài), alapítója volt a Huiyou irodának, aki a Sanhuang Paochui stílust tette az iroda technikai gerincévé. A Paochui ("Ágyúököl") arról volt híres, hogy ütései olyan nehezek és hirtelenek voltak, mint egy ágyúgolyó becsapódása. Song mester ezt finomította a kísérők igényeire, miközben fenntartotta azt a fegyelmet és morális kódexet, amely miatt a Huiyou zászlóját még a legvérmesebb rablóbandák is tiszteletben tartották. Song Mailun jelenléte egy karavánban garancia volt a békés áthaladásra.

Yu Jianping (于鉴平 – Yú Jiànpíng) – a "hírnév őrzője", az iroda aranykorának meghatározó vezetője, aki a fizikai erő mellett a diplomácia és a Jianghu-etikett mestere volt. Tökélyre fejlesztette a Shenquan Piguazhang és a Paochui együttes alkalmazását. Tanítása szerint a kísérőnek képesnek kell lennie "lágyan kerülni" (劈挂 – pǐguà) és "keményen áttörni" (炮捶 – pàochuí) ugyanazon a küzdelmen belül. Yu mester híres volt arról, hogy képes volt pusztán a tekintetével és a tartásával (belső erő kivetítése) megfutamítani a támadókat, mielőtt fegyverhez nyúltak volna.

Li Yaochen (李尧臣 – Lǐ Yáochén, 1876–1973) – az "utolsó nagy kísérő", az utolsó generáció legfényesebb csillaga, aki átvezette a kísérők tudását a modern korba.

国术大师李尧臣：改良三皇炮捶拳，中国历史上最后的镖王！
Li Yaochen Mester a Sanhuang Paochui ökölstílus reformere és a kínai történelem utolsó testőrkirálya!

A biaoju-k harci kultúrájában a szablya (刀 – dāo) kiemelt szerepet játszott. A fegyveres kísérők hosszú, veszélyes utakon haladtak, ahol bármikor rajtaütés érhette őket, gyakran több ellenféllel szemben. Ez a környezet olyan fegyverhasználatot követelt meg, amely robbanékony és lendületes, nagy ívű, áttörő erejű mozdulatokra épül, és folyamatos előretörést biztosít. A technika nem a párbajszerű finomkodást, hanem a gyors döntést és az út megtisztítását szolgálta.

Li Yaochen (李尧臣 – Lǐ Yáochén) ennek a hagyománynak vált kiemelkedő mesterévé. Tudását különösen két rendszer alapozta meg: a 劈挂掌 (Piguazhang – pǐguàzhǎng) nagy ívű, csapó és húzó mozdulataira épülő dinamikája, valamint a 六合拳 (Liuhequan – liùhéquán) strukturált testkoordinációja, a „Hat Egyesítés” elve. A Piguazhang széles, ostorszerű karmozgásai és a Liuhequan integrált testmechanikája együtt olyan alapot adtak számára, amely ideális volt a szablyatechnika továbbfejlesztéséhez. E gyökerekből formálta meg saját rendszerét, az 无极刀 (Wujidao – wújídāo)-t. A Wujidao jellegzetességei közé tartoznak a folyamatos, megszakítás nélküli ívmozgások, a teljes testből indított, „ostorszerű” erőátvitel, valamint a nagy távolság feletti kontroll. Szerkezete katonás és funkcionális: nem pusztán bemutatóforma, hanem harci logikára épülő rendszer. A "Wuji" (无极 – wújí) fogalma a határtalanság, az őskezdet elvét idézi; filozófiai utalás arra az áramló, megszakítatlan mozgásra, amelyben a támadás és a folytatás egyetlen lendületben valósul meg.

Li Yaochent azért tekintik az utolsó nagy kísérőnek, mert még közvetlenül kapcsolódott a biaoju világához, a fegyveres kíséret korszakához. Fegyverközpontú szemlélete nem formai hagyományőrzés volt, hanem gyakorlati harci tudás. Ugyanakkor már a 20. század intézményesülő harcművészeti közegében tanított, így átmeneti figurává vált: hidat képezett a Qing-kori kísérők világa és a modern guoshu-korszak között. Ebben az értelemben nemcsak egy mester volt, hanem egy korszak lezárója és egy új korszak nyitó alakja.

De a Huiyou nem csupán egy iroda volt. A pekingi társadalom és a Jianghu metszéspontja, tökélyre fejlesztve a rituális kommunikációt. Kísérői olyan tekintélynek örvendtek, hogy sok útvonalon csak a zászlójuk felmutatása elég volt a szabad áthaladáshoz. Ők voltak a "Héwú" (合吾 – héwú) kiáltás mesterei. A híres államférfi, Li Hongzhang (李鸿章 – Lǐ Hóngzhāng) annyira bízott a Huiyou mestereiben, hogy személyes rezidenciájának őrzését is rájuk bízta. Volt egy belső szabályuk: "A kísérő feladata az áru célba juttatása, nem pedig a felesleges kockázatvállalás." (走镖不走险 – zǒubiāo bù zǒuxiǎn).

“会友镖局” 镖旗
a Huiyou Biaoju kísérőzászlója

Míg Song Mailun az alapokat fektette le, Li Yaochen pedig a modern korba mentette át a tudást, Li Guangming (李冠铭 – Lǐ Guānmíng) az iroda fénykorának volt a "végrehajtó hatalma”. Li Guanming és csapata a kísérőirodák történetének technikai elitjéhez tartoztak. Az általuk gyakorolt Da Liuhe Men (大六合门 – dà liùhémén), azaz a "Nagy Hat-Harmónia Iskolája”, a korszak egyik legstabilabb és leghatékonyabb harci rendszere volt, amely kifejezetten a fegyveres testőri feladatokra specializálódott. Egy északi eredetű harcművészeti rendszer, amelyet gyakran Hebei–Henan térségéhez kötnek. Erősen strukturált, kompakt mozgású, zárt testmechanikára épülő stílus, amely hangsúlyozza a hat harmónia (六合 – liùhé) elvét, közeli és középtávú erőátvitelt használ és fegyveres repertoárral is rendelkezik. Sokkal jobban integrálta a környéki stílusokat, mint a Liuhe (六合), Tantui (弹腿 – tántuǐ), Guangdong (广东 – guǎngdōng), Hong (洪 – hóng) és Cha és Hua Quan (查拳, 华拳 – cháquán, huáquán) stílusok. A XIX. század közepén (a Daoguang 道光 – Dàoguāng, 1820–1850 és a Xianfeng 咸丰 – Xiánfēng, 1850–1861 korszakokban) tevékenykedtek.

Miért a Da Liuhe Men volt a kedvenc stílusuk?

Li Guangming vezetése alatt a Da Liuhe Men stílus a pekingi és hebeji kísérőirodák egyik leginkább alkalmazott stílusává vált, a strukturált erőátvitele (liuhe-elv)-, fegyveres kompatibilitása-, (bot, lándzsa) zárt, kompakt testmechanikája (szűk térben is működik) miatt. A "Nagy” (大 – dà) jelző itt nemcsak a stílus méltóságára utalt, hanem arra is, hogy ez a rendszer tartalmazta a teljes fegyverarzenált és a komplex pusztakezes technikákat is. A kísérőcsapatok számára három fő előnyt biztosított. A stílus lényege a test teljes egysége, így ha Li Guanming emberei ütöttek vagy szúrtak, nem csak a kar erejét használták, hanem a talajból induló, a csípőn át közvetített teljes testtömeget. Ez elengedhetetlen volt, amikor nehéz páncélt vagy vastag téli ruházatot viselő rablókkal küzdöttek. A Da Liuhe Men mozgáskultúrája a Liuhe Qiang (六合枪 – liùhéqiāng), azaz a Hat Harmónia Lándzsa technikáján alapul, így akkor is úgy mozogtak, mint egy lándzsavívó, amikor nem volt fegyver a kezükben: lineárisan törtek előre, és a "tekeredő" erőt használták az ellenfél egyensúlyának megbontására. A stílus nagy hangsúlyt fektetett a lábmunkára. Li Guanming testőrei képesek voltak alakzatban mozogni a szekerek körül, fedezve egymás hátát – ez a "több az egy ellen" szituációkban életmentő volt. Nagyon megfelelő volt a XIX. századi északi kereskedelmi útvonalak igényeinek.

Li Guanming nemcsak a harctéren volt sikeres, hanem a stílus rendszerezésében is. Az ő általa kiképzett kísérők híresek voltak arról, hogy "csendes harcosok” voltak: a Da Liuhe Men etikája tiltotta a felesleges mozdulatokat és a látványos, de haszontalan akrobatikát. Minden mozdulatuknak egyetlen célja volt: a szállítmány érinthetetlensége. A Da Liuhe Men azonban – a hagyomány szerint – kevésbé volt „ütköző” jellegű, inkább kontrolláló–lezáró struktúrára épült.

Yuanshun Biaoju (源順) – Peking

A Yuanshun Biaoju (源顺镖局 – Yuánshùn Biāojú) a pekingi kísérőirodák történetének egyik legromantikusabb és leghíresebb intézménye. Hírnevét nem csupán az üzleti sikereinek, hanem alapítója, a legendás Wang Zibin (王子斌 – Wáng Zǐbīn, 1844–1900), ismertebb nevén Dadao Wang Wu (大刀王五 – Dàdāo Wáng Wǔ) hazafias tetteinek és tragikus sorsának köszönheti. Wang Wu a kései Qing-kor egyik legkarizmatikusabb alakja volt. Nevében a "Dadao" (Nagy Szablya) a fegyverére utal, a "Wu" pedig a családneve (Wang) melletti ragadványnév, mivel ő volt az ötödik gyermek a családban.

Wang Zibin (王子斌, 1844–1900), ismertebb nevén Dadao Wang Wu (大刀王五)
a kép 1870–1890 közt készülhetett

Elsősorban a Mizongquan (迷踪拳 – mízōngquán) (Eltűnő Nyomok Ökle) és a Dadao (大刀 – dàdāo) (Nagy Szablya) mestere volt. A Mizongquan (迷踪拳, vagy Yanqingquan – 燕青拳 – yànqīngquán) is a Shaolin-hagyományból vált ki, jellemzője a kiszámíthatatlan lábmunka és a megtévesztő mozdulatok, ami a "Mizong" (Eltűnő nyomok) nevet adta neki. Wang Wu szoros kapcsolatot ápolt a korabeli buddhista és reformista körökkel is. Amikor Wang 1879-ben megnyitotta saját biztonsági irodáját Pekingben, az nem csupán egy üzleti vállalkozás volt, hanem a korabeli harcművészeti élet egyik központja is, mely a külső városrészében, a Xuanwu ( Xuanwu – 宣武) negyedben (a mai Xicheng kerület része) működött. Wang Wu híres volt becsületességéről és arról, hogy a szegényeket segítette. Ezért nemcsak árukíséréssel foglalkozott, hanem egyfajta "igazságosztó" központként is funkcionált. Wang becenevét egy hatalmas, közel 20 kilogrammos szablyáról (dadao) kapta, amelyet mesteri szinten forgatott.

Wang Zhengyi (王正谊 – Wáng Zhèngyì) nem csak a Da Liuhe (Nagy Hat Harmónia) stílusban volt jártas, hanem mélyen érintette a korabeli Kína politikai sorsa is. Wang szoros barátságot ápolt a híres reformista politikussal, Tan Sitonggal (谭嗣同 – Tán Sìtóng). Amikor az 1898-as "száz napos reform” elbukott, Wang felajánlotta, hogy megszökteti barátját, de Tan inkább a mártírhalált választotta.

Az iroda mottója a "Hűség és Igazságosság” (义气 – yìqì) volt. Csak olyan megbízásokat vállaltak el, amelyek etikailag feddhetetlenek voltak. Míg más irodák a puszta kezes "belső" stílusokat erőltették, ő úgy vélte, az útonállók ellen a Dadao elrettentő ereje és a lovas harcmodor a leghatékonyabb. 1900-ban, a Boxer-lázadás (义和团运动 – yìhétuán yùndòng) idején Wang Wu és kísérői az ellenállók oldalára álltak a külföldi hatalmakkal szemben. Amikor a Nyolcnemzeti Szövetség seregei betörtek Pekingbe, Wang Wut elfogták és kivégezték. Fejét elrettentésül kifüggesztették a városfalra. A legenda szerint a híres Huo Yuanjia (霍元甲 – Huò Yuánjiǎ, a Jingwu iskola 精武体育会 – jīngwǔ tǐyùhuì alapítója) volt az, aki az éj leple alatt ellopta Wang fejét a városfalról, hogy tisztességesen eltemethesse barátját és mentorát. Wang halála után a Yuanshun iroda megszűnt létezni, de Wang Wu emlékezete a mai napig él a kínai popkultúrában (számos film és regény dolgozta fel életét).

gyakorlás a Yuanshun (源順鏢局) egyik belső udvarán
a kép Qing-dinasztia utolsó évtizedeiben készülhetett (kb. 1880 és 1910 között).

Pekingben, a Xibanbi utcában ma egy emléktábla jelöli a Yuanshun iroda egykori helyét, emlékeztetve a "Nagy Szablyás” Wang Wu hősies, de tragikus életútjára. Wang Wu alakja a kínai popkultúra részévé vált. Számos film (például az 1993-as Iron Monkey vagy a Shaw Brothers klasszikusok) és regény örökítette meg alakját, mint a lovagias harcos (youxia) mintaképét.

Kínai Harcosok Szövetsége 中华武士会

Ez a szövetség volt a híd a régi Biaoju (kísérőirodák) világa és a modern nemzeti sportintézmények között. A Kínai Harcosok Szövetsége (中华武士会), a kínai harcművészet-történet egyik legfontosabb mérföldköve. Az 1912-ben (egyes források szerint 1910 végén alapozva), Tiencsinben létrehozott szervezet az első modern kísérlet volt a harcművészetek országos szintű egyesítésére és reformjára.

A szövetség a Qing-dinasztia bukása és a Köztársaság kikiáltása utáni hazafias hullámban született. Olyan neves személyiségek támogatták, mint Li Cunyi (李存义 – Lǐ Cúnyì, 1847–1921), a "Wantong Biaoju" alapítója és a Xingyi Quan egyik legbefolyásosabb mestere. Ő volt a Zhonghua Wushi Hui (中华武士会 – Zhōnghuá Wǔshì Huì) legfőbb szakmai irányítója 1912-ben. Ő tette a Xingyi-t a szövetség elsődleges oktatási anyagává annak hatékonysága és fegyelmezettsége miatt. A szövetség technikai gerincét egyébként a Xingyiquan (amelynek Shanxi a szülőföldje) és a Baguazhang alkotta, hiszen az alapítók többsége a korábbi kísérőirodák elitebb rétegeiből érkezett. Zhang Zhankui (张占魁 – Zhāng Zhānkuí, 1865–1938), Li Cunyi közeli barátja és harcostársa, aki mind a Xingyi, mind a Baguazhang stílusban mesterfokozatot ért el. Ő szintén meghatározó alakja volt a tiencsini szövetségnek. Hao Enguang (郝恩光 – Hǎo Ēnguāng, 1891–1923) Li Cunyi egyik legtehetségesebb tanítványa volt. Ő arról is nevezetes, hogy Japánba is ellátogatott, hogy népszerűsítse a kínai harcművészeteket az 1910-es években. Ők szembefordultak azzal a régi szokással, hogy a harcművészetet csak családon belül, titokban adják át. Nyilvános képzéseket indítottak, ahol a fő cél a kínai nép fizikai és szellemi megerősítése volt a külföldi hatalmakkal szemben.

".强身救国”

"Erősítsd a testet, mentsd meg a hazát!" (erős testtel a nemzetért)

A Kínai Harcosok Szövetsége közvetlen előfutára volt a későbbi Central Guoshu Institute-nak (中央國術館 1928, Nanjing). Itt a kísérőirodák (mint a Huiyou vagy a Tongxinggong) "utcai" tapasztalatait tudományosabb alapokra helyezték. Fejlesztették azokat a technikákat, amelyeket a híres "29. hadsereg" katonái használtak a szablyás rohamoknál (ahol Li Yaochen is oktatott). Úgy is fogalmazhatok, hogy itt vált a kísérők titkos tudása közkinccsé, és itt emelkedtek a Shanxi-i eredetű belső stílusok (mint a Xingyi) nemzeti rangra.

民國元年第一次技擊初級畢業會員
a harcművészeti program első végzősei alapfokon, 1912

Zárszó helyett

Hát... nem rövid, igaz? És ez még csak a felszín.

Remélem, meg tudtam mutatni, hogy a kínai harcművészeti stílusoknak hosszú és történelmi szálakból szőtt szövedéke van, melyek nem csak zártan, hanem a kínai társadalom rétegeiben organikusan fejlődtek. Már ismered, hogy a kísérőirodák a parasztok fegyveres és fegyvertelen harci készségeik révén voltak képesek megvédeni a kereskedőket és áruikat a rablók támadásaitól. Ebből a szempontból érvelhettem amellett, hogy harcművészetek nélkül nem létezett volna hivatalos kísérői szakma és Kína gazdasági fejlődése és kereskedelmi térképe drasztikusan máshogy festett volna. De szeretném felhívni a figyelmedet arra, hogy a harci készségek talán kevésbé voltak fontosak, mint a kommunikációs készségek. A kísérők azon törekvései, hogy békésen alakítsák a kapcsolatot a banditákkal és fegyveres rablókkal, garanciát jelentett a kereskedő karavánok biztonságára még úgy is, hogy a kísérők védelmi művészetét ritkán kellett élesben alkalmazni. Mindkét csoport – a kísérők és a rablóbanditák is – inkább a baráti-, semmint a konfliktusos kapcsolatok fenntartásában volt érdekelt.

Nagyon szerencsés vagyok, mert kínai útjaim során sok olyan helyen jártam, melyek mély ismeretekkel és tapasztalattal gazdagították a több mint 30 éve tartó harcművészeti gyakorlásomat. Részese lehettem olyan találkozóknak, ahol Mesterek, szerzetesek vagy kisebb kolostorok vezetői és gyakorlói, vagy hétköznapi emberek örömmel mutatták meg nekem egy írott hagyomány nélküli, közös "nyelvet", és ezen alkalmakkor mindig fellebbent a régi Kína társadalmi szövete.

福建省太姥山背后的地区
Fujian tartomány Taimushan hegye mögötti vidéken, ahol a helyi stílusok a hegyvidéki elszigeteltségben maradtak fenn.
华东. 《福建武术史》. 福州: 福建人民出版社, 2013. mű részletesen elemzi a dél-kínai (Fujian-i) harcművészeti központok, köztük a Taimushan környéki iskolák kialakulását és azok szerepét a helyi gazdaság védelmében.

botgyakorlás - Rougong Quan botformái (醒龙堂传统功夫堂)

A Jianghu (江湖 – jiānghú) szó szerinti jelentése: "Folyók és Tavak". Fogalom, a kínai kultúra egyik legösszetettebb és legromantikusabb kifejezése. Egyszerre jelöl egy társadalmi valóságot és egy mitikus életteret. Nem földrajzi hely, hanem a régi Kínában azon emberek közössége volt, akik kívül estek a konfuciánus bürokrácia és a hivatalos államrend keretein. Egy olyan közeg, amelyet többek között vándorművészek, akrobaták, útonállók, harcművészek laktak. A jianghu chundian (江湖春点 – jiānghú chūndiǎn – a "marginálisok kódnyelve") határozta meg az érintett csoportok közötti kapcsolat strukturális koherenciáját és társadalmi logikáját. Ez a kommunikációs mód szlengje és "titkos" jellege (隐语 – yǐnyǔ) miatt rendhagyónak számít, de szerkezetileg valójában közel áll a hanghua (行话 – hánghuà), vagyis a "szakmai nyelv" nyelvi kódjaihoz.

A harcművészetek szerepe inkább elrettentő-, mintsem ténylegesen végrehajtó lehetett. Egy utolsó táblázat arról, hogyan oszlottak meg a harcművészeti stílusok a legfontosabb kínai kereskedelmi útvonalak mentén. A kísérőirodák stratégiai okokból olyan mestereket alkalmaztak, akiknek a stílusa legjobban felelt meg az adott régió terepviszonyainak és a helyi rablóbandák harcmodorának. Mert a különböző régiók és áruk védelmére más-más stílusok bizonyultak hatékonynak:

Kereskedelmi útvonalak és domináns harcművészeti stílusok

A tartományok közötti különbségek nemcsak a hagyományokon, hanem a gyakorlati szükségszerűségen is alapultak. Mivel a shanxi kereskedők uralták a bankrendszert (piaohao), az ő preferenciájuk a belső stílusok (Xingyiquan) iránt vált dominánssá az északi ezüstszállító útvonalakon. A keleti útvonalakon a kísérőknek gyakran ringó fedélzeten kellett harcolniuk. Ide nem voltak jók a merev, súlypontra építő technikák; ide olyan stílusra volt szükség, ami kihasználja a centripetális erőt (mint a Piguazhang). Sok kísérőiroda helyi parasztokat alkalmazott, akik a saját falujuk "stílusát" hozták magukkal. Cangzhou környékén (Hebei) például szinte mindenki Shaolin-alapú stílusokat tanult, így az ottani irodák (mint a Chengxing) Shaolin-központokká váltak.

Elvitathatatlan tény, hogy a karavánok védelme – amelyek fontos kereskedelmi csomópontok által összekötött hatalmas úthálózatot fedtek le – jelentősen hozzájárult az érintett tartományok gazdasági fejlődéséhez. A kísérői szakma megjelenése kifizetődőnek bizonyult a parasztok számára, emellett az elismerés és a társadalmi felemelkedés eszközévé is vált.

A biaoju-k megszűnése nem egyetlen eseményhez köthető, hanem hosszabb, strukturális átalakulás eredménye volt. A 19. század második felétől a vasúthálózat kiépülése, a modern bankrendszer és biztosítási formák megjelenése, valamint a távíró és az állami adminisztráció megerősödése fokozatosan kiváltotta a hagyományos fegyveres szállítmánykíséret funkcióit. A késő Qing-kor politikai megrázkódtatásai, majd a köztársasági korszak militarizált, hadurak uralta viszonyai tovább szűkítették a klasszikus kísérőirodák mozgásterét. Ami korábban a kereskedelmi biztonság egyik legfontosabb garanciája volt, az a 20. század elejére gazdaságilag és szervezetileg is fenntarthatatlanná vált.

A biaoju-k eltűnése ugyanakkor nem jelentette a harci tudás eltűnését. A kísérők jelentős része katonai egységekben, helyi milíciákban, testőrként vagy éppen civil harcművészeti iskolák oktatójaként folytatta pályáját. A hangsúly azonban eltolódott: a kereskedelmi útvonalak védelmét szolgáló, több ellenfél elleni, fegyverközpontú, mozgásban zajló harci gyakorlat fokozatosan intézményesített oktatási rendszerré alakult. A gyakorlati, élet-halál helyzetekre optimalizált technikák egy része formagyakorlatokba, bemutató rendszerekbe és a sport keretei közé került. E folyamat kettős hatást gyakorolt a kínai harcművészetekre. Egyrészt veszteséget jelentett: megszűnt az a társadalmi közeg, amelyben a technikák közvetlen, funkcionális tesztelése mindennapos volt. Másrészt azonban új lehetőségeket is teremtett: a tudás szélesebb társadalmi rétegekhez jutott el, létrejöttek a nyilvános iskolák, egyesületek és a "guoshu" mozgalom intézményei. A harcművészet így kilépett a szűk szakmai közegből, és kulturális örökséggé, nemzeti identitásképző tényezővé vált.

Meggyőződésem, hogy kialakulásuk és működésük nélkül a kínai harcművészetek nem terjedtek volna-, nem fejldtek volna ilyen mértékben, hiszen ezek a vállalatok azzal, hogy munkát biztosítottak a civil harcművészeknek, támogatták a harcművészeti stílusok családi vonalon kívüli átadását. A biaoju-k megszűnésével tehát nem csupán egy gazdasági intézmény tűnt el, hanem egy sajátos harci világ is lezárult. Ugyanakkor éppen ez az átalakulás tette lehetővé, hogy a kísérők tudása új formában tovább éljen – már nem az országutak porában, hanem edzőtermekben, katonai akadémiákon és a modern harcművészet történetének lapjain.

Megjegyzések, hasznos linkek

Látogass el hozzánk az Ébredő Sárkány Autentikus Kungfu Iskolába (Xing Long Tang), gyakorolj velünk.

Kutatási mátrix

Vagy, ha inkább olvasnál, több minden érdekel a kínai harcművészetek világáról (stílusoktól függetlenül), akkor a Xing Long Tang Research Society 醒龙堂 中国武术研究会 lapjain kínai szakfordításokat, leírásokat, tanulmányokat találsz.

Légy szorgalmas!

• Pingyao Biaoju Museum (平遥镖局博物馆) és a Cangzhou Martial Arts Archive kiadványai
• 王振忠. 《中国镖局史》. 北京: 中国社会科学出版社, 2005. - A legátfogóbb monográfia a biaoju intézményről; fegyverhasználatra és szervezeti struktúrára vonatkozó fejezetek különösen fontosak. Wang Zhenzhong (王振忠) műve a legfontosabb "alapkő". Ő volt az első, aki levéltári források alapján bizonyította, hogy a Biaoju nem csak egy romantikus harcművészeti legenda, hanem egy szigorúan szabályozott pénzügyi és biztonsági intézmény.
• 李金龙. 《山西票号与镖局研究》. 太原: 山西人民出版社, 2008. - A piaohao–biaoju kapcsolat; pénzügyi hálózat és fegyveres védelem összefüggései.
• Wang Zhenzhong (王振忠): 明清以来晋商与镖局关系研究 (Kutatás a Jin kereskedők és a kísérőirodák kapcsolatáról a Ming és Qing korok óta). Ez az alapmű elemzi, hogyan vált a kísérés gazdasági szükségszerűséggé.
• Li Jinlong (李金龙): 中国镖局史 (A kínai kísérőirodák története). A legrészletesebb átfogó monográfia az irodák belső hierarchiájáról és működési szabályzatáról.
• 山西省档案馆 (szerk.). 《山西票号档案选编》. 太原: 山西人民出版社, 1990. - Elsődleges források; szerződések, kísérői iratok, fegyveres kíséretre utaló dokumentumok.
• Ma Mingda (马明达): 武学探真 (A harcművészeti tanulmányok igazságának keresése). Ma professzor a történeti hitelesség egyik legnagyobb szakértője, aki leszámol a wuxia-mítoszokkal és a valódi katonai/kísérő technikákra fókuszál.
• Duan Bing (段兵): 查拳 (Cha Quan). Linqing városához és a Nagy-csatornához köthető stílus technikai elemzése, amely a kísérők egyik legkedveltebb módszere volt.
• 平遥县志编纂委员会. 《平遥县志》. 太原: 山西人民出版社. - Regionális kontextus; a biaoju-k hálózata különösen kapcsolódik Pingyao városához.
• 马明达. 《中国古代兵器与武术》. 兰州: 甘肃教育出版社, 2000. - Fegyvertörténeti háttér; a dao (szablya) használatának harci logikája.
• 国家体委武术研究院 (szerk.). 《中国武术史》. 北京: 人民体育出版社, 1997. - A fegyveres rendszerek fejlődése a késő Qing-korban.
• Tang Hao 唐豪. 《中国武术史略》. 上海: 商务印书馆, 1930 (reprint). - Korai modern harcművészeti történetírás; fontos a biaoju-korszak kortárs reflexiói miatt.
• Kennedy, Brian, and Elizabeth Guo. Chinese Martial Arts Training Manuals: A Historical Survey. Berkeley: Blue Snake Books, 2005. - A 19–20. századi kézikönyvek elemzése; fegyveres formák intézményesülése.
• Li Yaochen & Li Yichen: Baobiao Shenghuo [A kísérők élete] (eredeti: 1965), újraközölve: Wenshi Ziliao Xuanji, 75. kötet, 1981, 229–246. o.
• Ha Enzhong: Guangxu Sanshi’er Nian Jingcheng Guanli Biaoju Qiangzhi Shiliao [Történeti források a pekingi kísérőirodák fegyvereinek kezeléséről Guangxu 32. évében] (eredeti: 1906), újraközölve: Lishi Dang’an, 3. kötet, 2005.
• Liu Xianting: Guangyang Zaji [Guangyangi vegyes feljegyzések] (eredeti: 1687), újraközölve: Hongkong: Zhonghua shuju, 4. tekercs, 1957.
• Adrien Launay (Société des Missions-Étrangères): Monseigneur Verrolles et la Mission de Mandchourie [Verrolles püspök és a mandzsúriai misszió] (eredeti: 1895), újraközölve: Párizs: Téqui, Francia Nemzeti Könyvtár, 2017.
• Alabaster Ernest: Notes and Commentaries on Chinese Criminal Law, and Cognate Topics [Jegyzetek és kommentárok a kínai büntetőjoghoz és kapcsolódó témákhoz] (eredeti: 1872), London: Luzac & Co., újraközölve: American Libraries, 1899, 400–403. o.
• Qianlong Datong Fu Zhi [Datong prefektúra krónikája Qianlong idejéből] (eredeti: 1782), újraközölve: Zhongguo Difangzhi Jicheng (Kínai helyi krónikák gyűjteménye), Nanjing: Fenghuang chubanshe, 2005.
• Lü Xiaoxian: Qianlong Qi Nian Baobiao Shiliao [Történeti adatok a kísérésről Qianlong 7. évéből] (eredeti: 1742), Peking: Első Kínai Történelmi Levéltár, 4. kötet, 2001.
• Xu Ke: Qing Bai Lei Chao [Qing-kori anekdoták és feljegyzések gyűjteménye] (eredeti: 1917), Peking: Zhonghua shuju, 5. kötet, 1984.
• Qingdai Zhong-e Guanxi Dang’an Shiliao Xuanbian [Válogatott levéltári források a Qing-kori kínai-orosz kapcsolatokról] (eredeti: 1733), Peking: Első Kínai Történelmi Levéltár, 1985, 272–274. o.
• Li Xun: Shihuozhi [Gazdaságtörténeti feljegyzések] (eredeti: 1714), Peking: Zhonghua shuju, Mingshi Shihuozhi Jiaozhu (A Ming-történet gazdasági fejezeteinek lábjegyzetelt kiadása), 77. tekercs, 1982.
• Xu Jiyu: Song Kan Quanji [Song Kan összes művei] (eredeti: 1875–1908), Hangzhou: Zhejiang University, 3. kötet, 3. tekercs.
• Wang Suicheng: Yuncheng Renwu Zhi [Yuncheng híres embereinek életrajza] (1678–1735 közötti időszakra vonatkozóan), Peking: Zhongyang wenxian, 2003.
• Lǐ Zhāngjù (李彰居): Zhōngguó Biāojú Shǐ (中国镖局史 – A kínai kísérőirodák története). Anhui People's Publishing House. részletesen tárgyalja az irodák kialakulását a Ming-kortól a Qing-kor alkonyáig, külön fejezetet szentelve a gazdasági hatásoknak
• Wáng Shìzhèn (王世贞): Biāojú Wénhuà (镖局文化 – Kísérőiroda-kultúra). China Social Sciences Press. a kísérők etikai kódexét, a "Biaohang" szokásjogait és a mesterek társadalmi megítélését elemzi.
• Lǚ Zhǎn (吕展): Cāngzhōu Wǔshù Zhì (沧州武术志 – Cangzhou harcművészeti krónikája). Ez a kötet a Chengxing és más híres irodák mestereinek genealógiáját és stílusait tartalmazza.
• Jīn Yīmíng (金一明): Liùhé Quánfǎ (六合拳法 – A Hat Harmónia Ököl módszere). 1920-as évek (reprint). A Tongxinggong iroda alapstílusának technikai leírása, különös tekintettel a test koordinációjára.
• Liú Diānquán (刘殿全): Pàochuí Quánfǎ (炮锤拳法 – Az ágyúököl módszertana). A Huiyou iroda által preferált Sanhuang Paochui dinamikáját és a "robbanékony erő" (Fajin) fejlesztését mutatja be.
• Mǎ Míngdá (马明达): Shuō Jiàn Cónggǎo (说剑丛稿 – Esszék a kardról és harcművészetről). A neves történész professzor írásai a fegyveres kísérés és a gyakorlati hasznosság (Shiyong) kapcsolatáról.
• Gù Yánwǔ (顾炎武): Rìzhīlù (日知錄 – Napi ismeretek feljegyzései). Gu Yanwu pragmatizmusa alapozta meg azt a szellemi közeget, amelyben a Shiyong (hasznosság) elve a harcművészetekben is megjelent.
• Xǔ Biǎo (许表): Zhōngguó Biāoshī de Shìjiè (中国镖师的世界 – A kínai kísérőmesterek világa). A mindennapi életre, a rituálékra (pl. a zászlók tisztelete) és a banditákkal való titkos kommunikációra fókuszáló munka.
• Liú È (刘鹗): Lǎo Cán Yóujì (老灿游记 – Lao Can utazásai). 1907. Kései Qing-kori regény, amely hiteles képet fest a korabeli utak veszélyeiről és a kísérők jelenlétéről.
• Yin Yong (金庸): Bì Xuè Jiàn (碧血剑 – A bíbor kard). Bár wuxia regény, Jin Yong rendkívül alapos kutatásokat végzett a Ming-Qing átmenet irodáiról, különösen a kísérők és a hivatali korrupció viszonyáról.
• Kennedy, Brian, and Elizabeth Guo. Chinese Martial Arts Training Manuals: A Historical Survey. Berkeley: Blue Snake Books, 2005.
• Lorge, Peter. Chinese Martial Arts: From Antiquity to the Twenty-First Century. Cambridge: Cambridge University Press, 2012. Áttekintő munka; a fegyveres hagyományok civilizálódása.
• Shahar, Meir. The Shaolin Monastery: History, Religion, and the Chinese Martial Arts. Honolulu: University of Hawai‘i Press, 2008. Bár kolostori fókuszú, módszertanilag fontos a harci kultúra társadalomtörténeti értelmezéséhez.
• Henning, Stanley E. “Academia Encounters the Chinese Martial Arts.” China Review International 6, no. 2 (1999): 319–332.
• Esherick, Joseph W. The Origins of the Boxer Uprising. Berkeley: University of California Press, 1987.
• Naquin, Susan. Millenarian Rebellion in China: The Eight Trigrams Uprising of 1813. New Haven: Yale University Press, 1976.
• Ownby, David. Brotherhoods and Secret Societies in Early and Mid-Qing China: The Formation of a Tradition. Stanford: Stanford University Press, 1996.
• ter Haar, Barend J. The White Lotus Teachings in Chinese Religious History. Leiden: Brill, 1992.
• Kuhn, Philip A. Rebellion and Its Enemies in Late Imperial China: Militarization and Social Structure, 1796–1864. Cambridge, MA: Harvard University Press, 1970.
• 王振忠. 《中国镖局史》. 北京: 中国社会科学出版社, 2005.
• 李金龙. 《山西票号与镖局研究》. 太原: 山西人民出版社, 2008.
• 马明达. 《中国古代兵器与武术》. 兰州: 甘肃教育出版社, 2000.
• 国家体委武术研究院 (szerk.). 《中国武术史》. 北京: 人民体育出版社, 1997.
• 林伯原. 《中国武术史》. 台北: 五洲出版社, 1984.
• ...